Ez a nap Japánban ünnep, tehát nem volt iskola; viszont a Rotarysok megint szerveztek nekünk valamit. Ezúttal valami borzasztó nagy matsuriba sikerült 25 önként jelentkezőt beépíteniük; mint később megtudtuk, a macuri valóban hatalmas volt, összesen vagy 41 darab o-mikoshit, azaz cipelendő szentélyt vonszoltak különböző érdekcsoportok Josinocsótól egészen Kannaiig (ez úgy három kilométer).
Kaptunk előzőleg szép ruhát, mi a Takaszago-csó nevű kerület népeivel együtt cipeltünk. Sajnos, aznap kicsit esett az eső reggel, meg aztán délelőtt is, ezért véges mértékű szórakozásnak indult, és hát rengeteg ryugakuseinek, amikor rájöttek, hogy milyen disznó nehéz is az az o-mikoshi, hirtelen nagyon büdös lett az egész, és mennél távolabbról igyekeztek biztatni a népeket. Pedig kaptunk reggelit is (egyfajta o-nigirit, de nem az algába csomagoltat, hanem peciálisat, de Attilának így se tetszett), meg ebédet is, de Attila meg Itó-szan (meg még néhányan) ebéd után mexöktek, pedig akkor még csak félút körül jártunk. Utólag azzal érvelt, hogy attól ment el a kedve az egésztől, hogy olyan undorító volt, ahogy a többiek nem cipeltek. Ebben neki teljesen igaza volt, mindjárt mesélek is alább róla néhány sztorit, csak azt nem értem, hogy ez miért érv arra, hogy ő se cipeljen. (Igaz, egész addig ő cipelt rendesen.)
Na szóval, én úgy százötven méter híján szinte végig vittem az egészet, valahol mindig álltam. Az elején még ráadásul többször is egy-két olyan helyen, ahol nagyon nem volt kényelmes, mert rettenetesen meg kellett görnyednem. Na oszt egy ilyen alkalommal, az egyik thai lány odajön elém, először csak úgy kecsesen odatartotta a kezét a gerendához, segíteni szemlátomást nem segített semmit, viszont lépni nem lehetett tőle, mert állandóan belebotlottam. (Ha esetleg nem tiszta, hogy mit keresett ott: hát fényképeztek bennünket a Rotarysok, orrvérzésig.) Aztán mivel sokat botladozott, mert egy idő után szándékosan rugdostam, a végén már szó szerint kapaszkodott az o-mikoshiba, lefelé húzva azt, amit mi kétségbeesetten és nyögve (üvöltve) cipeltünk.
A másik kedvencem a bangladeshi könyvelőgyerek, a Gausuru-san volt. Ahogy fényképezésről volt szó, mindjárt bírt akár a legelején is állni, többször is melléállt az o-mikoshinak, az előbb említett lányhoz hasonló módon, és nagyon helyesen tudta riszálni azt a formás kis fenekét, de hogy másfél kilónál nem nyomott többet a dolgon, az biztos. Mármost előzőleg, amikor én görnyedeztem egy kicsit (részint, mert kicsit fájt, részint, mert a törölközőt igazgattam, amit jó előre beraktam a vállamra, lévén én már profi macuris), hátulról egy nagyobb darab japán piszkosul belódított a gerenda alá, pont úgy, amit én el akartam kerülni.
Igaz, visszaszóltam neki egy olyat, hogy nem hitte el, aztán nem is bántott többet, viszont az ötlet nagyon jól jött. Én egy keresztgerenda mellett álltam, és gyönyörűen kézreesett: egyetlen mozdulattal benyomtam Gauszuru-szant a gerenda alá, és rögtön megérezte, hogy mi is jut ott egy emberre. Húsz másodperc elteltével már oldalgott is volna kifele, de ezúttal meg egy testesebb japán küldte meg úgy hátulról, hogy öt percig nem is mert megnyikkanni se. Annyira jó volt nézni… Aztán egyszer csak mint a szöcske, kiugrott, és mutogatta a vállát, hogy fáj, fáj. Nekem becsületsértéseken kívül semmi nem jutott az eszembe, mivel ha nem rendesen váltja fel valaki más, akkor a többiekre arányosan nagyobb súly esik, és akkor, a negyedik-ötödik órában már korántsem voltak olyan lelkesek az emberek, tehát a dolog határozott bunkóságnak számított.
Általában véve is az volt a bajom, hogy a legvégén, ahol aztán a legnagyobb fényképezés volt, meg mindenki látta, hogy már csak ötven méter, akkor oda bírt férni mindegyik diák, még tán cipelték is. Közben, főleg a fele utántól viszont valahogy mind arrébb sündörgött, kivéve tán Maszaót és Nakaét, a két japánt. A többiek mind rendesen rápihentek.
Nekem kicsit szétment a térdem a végére, úgyhogy járni alig bírtam, de azért becsülettel végigvánszorogtam az egészet. Azt, hogy mégiscsak valószínűleg komoly fizikai munkát végezhettem, abból sikerült lemérni, hogy egyszerűen nem bírtam eleget enni. Ebédnél megettem a saját kis bentó-dobozkámat, Ito-sanénak a felét, meg még az Attiláéból is csócsálgattam; a vége után benyomtam még két rizsgombócot (o-nigirit), meg még amit adtak, és egyszerűen egyfolytában éhes voltam.
Különben most először találkoztam azzal, amit vártam Japánban, már szeptemberben, és egyáltalán nem volt. Név szerint az, hogy miután én elég profin mozogtam a végére, és hangosabban ordítottam, mint a japánok fele, meg úgy egészen férfias külsőm lett (leizzadtam, büdös voltam, szőrös, meg ami belefért), ahogy a vásárlóutca vége felé értünk, az összes japán bámész járókelő engem kezdett el fotózni, nyilván, mert matsurit már láttak, de ilyen őrült gaijint még nem. Azért a századik fotó után egy kicsit idegesített.
Ha esetleg úgy tűnt, hogy csak panaszkodnék, hát következzék itt az ellenvélemény: állati jó szórakozás egy ilyen macuri, és tényleg eléggé otokorashii (férfias).
A végén aztán vissza kellett adni a ruhát, amit kaptunk, a fejpántot is, viszont kaptunk egy öltözetet ajándékba.
Délután aztán lefürödtem, aludtam, és nem sok hasznosat bírtam csinálni.