うさぎ屋 (Uszagija)

Április 29. és május 3-6. ugye ünnepnap Japánban, ez az a bizonyos Golden Week, amikor is fél Japán elutazik, meg hazalátogat, meg csinál negyven kilométeres dugókat a sztrádán (épp most mondta  a tévé). Én arra használtam az alkalmat, hogy meglátogassak egy családot vidéken, akikkel vagy tizenhárom éve ismerkedtem össze, és ha már ott vagyok, felszolgáljak egy kicsit. De mielőtt belevágnánk a sűrűjébe, íme, az egyik családtag, Gon-csan:

Félre a tréfával, a családfő – egy igazán kedves bácsi, aki szemüvegboltot vezetett Macumotóban – pár éve meghalt (Gon-csan szó szerint a többiekkel együtt gyászolta, ezek a japán kutyák tényleg tudnak valamit), és a felesége kitalálta, hogy azért legyen valami értelme az életének, hát mi lenne, ha vezetne egy kis vendéglőt vagy valami hasonlót.

Kis keresgélés után a nem túl messzi Narai-ban, a Narai-dzsuku nevű skanzenfaluban talált egy pici helyet, amit aztán rendbetett a család és elkeresztelte Uszagija-nak (kb. “Nyúl vendéglő”).

Esküdni mertem volna, hogy Narai-dzsukuról már írtam, de akárhogy keresem, nem találom. Szóval sok-sok száz évvel ezelőtt Narai-dzsuku volt az egyik postaállomás a hegyek között vezető úton, méghozzá az egyik legnagyobb (úgy is emlegették, hogy “az 1000 épületes Narai-dzsuku”). Az út a két hegy közötti völgyben kanyarog, ez az egyik legmagasabb pontja, a környék meglehetősen szép:

A japán kormány kitalálta, hogy igyekszik megőrizni a postafalut eredeti formájában. Ez persze azért nem egészen úgy van, mint az ilyen amerikai hagyományőrző helyeken, ahol aztán teljesen eljátsszák a tehénfejéstől kezdve a kalodáig a régi dolgokat, még csak nem is egészen úgy, mint Szentendrén. Inkább arról van szó, hogy megpróbálják megőrizni az üzleteket a régi formájukban (és persze közben megfelelnek a modern tűzvédelmi és szemétszedési előírásoknak, szóval nem egyszerű, meg azért parkol ott autó is). De viszonylag népszerű turistacélpont, messziről jönnek emberek és az üzletek tényleg aranyosak:

és tényleg van itt látnivaló is, ezt a hidat például úgy hívják, hogy Kiszo no óhasi (kiszoi nagy híd), és ez bizony régen tényleg nagynak számított:

Az Uszagija közvetlenül az állomással szemben található, innen indulnak az emberet falvat nézni és remekül be tudnak ülni kávézni a vonatra várva (mert az nem túl sűrűn jár):

Télen persze szinte semmi forgalom nincs (és bevétel se nagyon, bár a helyiek megkedvelték a mama-szant és bejárnak meg rendeznek itt partikat), szóval egyedül teljesen jól el lehet vezetni a boltot. Nyáron azért sokkal több a turista, elkél olyankor a segítő kéz, és a család fiúgyermeke be is szokott segíteni, ha ráér (csak hát nem ér mindig rá):

Most viszont, a négynapos ünnep alatt tényleg agyvérzés bír lenni pár órára, és még ketten se nagyon lehet bírni, ráadásul valaki más, aki szintén be szokott segíteni, szintén el kellett, hogy utazzon, úgyhogy – leginkább a “miért is ne?” alapon – kitaláltuk, hogy eljövök felszolgálni. (Legutoljára, amikor itt jártam, beültem pár órára mama-szan mellé, és segítettem kiszolgálni az aznapi mind a két vendéget, szóval volt már komoly gyakorlatom. Vagy legalábbis úgy gondoltam.)

Természetesen a dologért nem voltam hajlandó elfogadni semmi fizetséget, hiszen pénzért tudnék én dolgozni mást is, sokkal drágábban, meg hát igazából van is nekem állásom, nekik meg jól jön minden fillér, azért a gazdasági válság egy kicsit Japánt is, és főleg a vidéket is sújtja. Igen, rendkívül idiótán hangozhat azt mondani, hogy fajlagosan nekem, a csóró magyarnak megy kicsit jobban (és szigorúan véve persze nem is igaz, hiszen nekik mondjuk van két házuk Siodzsiriben), de másképp úgysem fogadnák el a szívességet.

(Pusztán a tények kedvéért, ez itt teljesen legális: egyrészt nem kapok pénzt, és ha unalomból felszolgálni van kedvem, hát lelkem rajta, de ha kapnék is, azzal se lenne gond, mert teljesen legális munkavállalói vízummal rendelkezem, szóval senki nem köthet bele abba, hogy mikor, hol, és milyen munkát végzek Japánban. Nem mintha itt bárki egy pillanatra is kötözködött volna.)

Amint a képeken látható, az Uszagija tényleg pici (tizenpár ember, ha befér), és mama-szan se viszi túlzásba az étlapot: háromféle dolgot lehet kapni összesen (ha ráér, akkor van egy negyedik, “napi specialitás”): zöldséges curryt, zöldséges szoba-t és zöldséges tendon-t, azaz tempurás donburit (a donburi a tál rizsre pakolt ételek gyűjtőneve). Igen, ez egy rém egészséges, zöldséges vendéglő.  Italból többféle is van, ötféle üdítő, kávé, tea, kakaó, tejeskávé, van még süti (egy szomszéd néni szokta sütni) meg fagyi (Lady Borden, vanília, csoki és eper), meg fagyis üdítő (furóto, azaz float, ez itt állítólag népszerű, nem mintha bárki rendelne).

Az  első nap aztán be is csapott a ménkű, valahogy nem számítottak ekkora forgalomra, nekem is még tanulni kellett egyes dolgokat, hol vizet felejtettem el tölteni az érkező vendégnek, hol – a vízre koncentrálva – kéztörlőt és/vagy pálcikát nem kaptak szegények. Azért valahogy túléltük a napot, csak éppen délután háromra minden étel elfogyott, úgyhogy a későbbiek már csak sütit kaptak (az is elfogyott), majd már csak kávét meg fagyit meg üdítőt.

És hát bizony mocskosul elfáradtam, nem szokta ugye az igazgató úr a szántást, úgyhogy hazaérkezvén el is dőltem, mint a zsák. De utána elmentünk egy kínai vendéglőbe (mert mama-szannak se volt sok kedve már este még magára is főzni), és nagyon kedvesen megdicsértek, hogy igazság szerint rosszabbra számítottak. Nekem leginkább az forgott a fejemben, hogy nem vagyok normális, hogy ezt önként vállaltam, meg hogy még három nap masszív szopás, bár titkon reméltem, hogy hátha enyhülni fog.

Nem egészen így történt. Másnap a család férfitagja nem ért rá, mert a két másik munkahelyén is kellett dolgozni, úgyhogy megkértük a tortasütős nénit, hogy segítsen be. A tortasütős néni 71 éves, icipici, üres óráiban festeget (az ő képe van a vendéglő falán is), meg el-eljár a szántóföldre dolgozni, önkéntesként, mert pénze éppen van, csak unatkozik, ha nincs otthon az apjuk (na ugye, hogy nemcsak én nem vagyok normális). Viszont pont a vendéglőben még sose dolgozott, úgyhogy egy nap után előléptem szenpai-nak, és szegény néni mosogatott (nem teljesen igaz, gép mosogatott, de ő pakolta bele, törölgetni meg én is segítettem).

Nem bírtam persze megtagadni magam, és még reggel nekiálltam kifejleszteni az Usagiya Ordering System elnevezésű Excel-táblát, hogy ne bolonduljak meg a rendelésfelvételnél (nem tudok elég gyorsan japánul írni), ami aztán napközben jól jött, bár folyamatosan tovább kellett fejleszteni a rendszert (simán kifelejtettem a menüből a sifon kéki setto-t – piskótatorta-menü, átrendeztem az asztalok szerint az oszlopokat, meg kapott egy funkciót, hogy hogy is áll a kiszolgálás az egyes asztalokon). A család úgy vigyorgott, mint a tejbetök, és nagyjából úgy álltak hozzá, hogy ha éppen olyanom van, hát használjam az elektronikus rendelésfelvételi rendszert (használtam is, a kicsi noteszgép jól bírja akkuról), csak ne nagyon zavarjam meg hátráltassam a munkát.

Reggel aztán elkövettem azt a hibát, hogy kiálltam a vendéglő ablakában lévő manekineko (vendégcsalogató, “integetős cica”) mellé manekiguma-nak (integetős maci), és sajnos bejött. Az hagyján, hogy az állomásról kilépett valaki, akivel a gyár kapcsán tárgyaltunk jó párszor Tokióban (érdekes arca lett), aztán bejöttek mind a három gyerekkel, de utánuk betódult az egyéb vendégsereg is, és szó szerint három óra hosszat őrültekháza volt, és tízből csak hét-nyolcszor fejeltem le a lámpákat, csak egy kólát dobtam el, egy poharat törtem össze, majdnem mindenki kapott vizet és miután szólt, pálcikát is, mama-szan folyamatosan kért bocsánatot emiatt a mafla külföldi miatt (már amikor kidugta az orrát számlázni a konyhából, mert egyébként nem nagyon látott ki), és kettőre eladtunk minden ehetőt. Viszont bármilyen hihetetlen, sokkal kevésbé fáradtam el.

Ma aztán eső is esett, meg a tévé bemondta, hogy az emberek korábban utaznak haza a Golden Week végén (ettől aztán az emberek tényleg elkezdtek korábban hazautazni, lásd 40 kilométeres dugó a fizetős autópályán), és sokkal nyugisabb volt az egész, meg Jaszutaka ma ráért segíteni, úgyhogy ezúttal hűvös profizmussal szolgáltuk ki a mintegy kétharmad akkora forgalmat (azért így is voltak épp elegen). Még egy idős amerikai házaspár is érkezett (az első nap finnek voltak), akik teljesen megörültek, hogy az isten háta mögött is beszélnek az ő nyelvükön. És végre jutott idő néhány fotót is csinálni.

A család szigorúan a lelkemre kötötte, hogy eszembe ne jusson reklámozni a vendéglőt, mert nem azért csinálják, hogy meggazdagodjanak (és tényleg, mama-szan sem teljesen egészséges, rosszul bírja a lába, nem hiányzik neki sokórányi feszített meló). Úgyhogy most szépen mindenki ígérje meg, hogy ha ellátogat Narai-dzsukuba, lehetőleg télen, de legalábbis nem a Golden Week idején és/vagy a legdurvább turistaszezonban, akkor ugyan feltétlenül bemegy az Uszagijába enni valamit (finom ám, és a 700 yenes árban benne van az ital is), de eszébe nem jut megemlíteni, hogy a Shirokuma-szan blogján olvasott róla, mert az Antarktiszon is utolérem és levadászom.

A fentiek szófogadó betartása esetén pedig mindenkit sok-sok szeretettel üdvözöl mama-szan, azaz Shimizu Mariko néni: