御無沙汰

Go-buszata japánul valami olyasmi, hogy “hosszú hallgatás”, “sokáig nem írás”. Megígértem ugye, hogy próbálok pozitív dolgokról írni, és hát valahogy nem vetett fel a jókedv sokáig… volt ugye a hallójárat-gyulladás, meg elúrhodott rajtam az évi rendes mizantrópia, és volt épp elég bajom blog nélkül is.

Igen ám, de kiderült, hogy nemcsak írom ezt a blogot, hanem néhányan olvassák is (hacsak mostanra le nem szoktak róla), a felelősség meg nagy úr, úgyhogy nincs mese, folytatni köll…

Ha már mizantrópia, Tokiót én sose szerettem igazán és annyira nem sikerült megkedvelnem most sem Nem is annyira a várost utálom, mint inkább az embereket, ugyanazzal a problémával küzd, mint New York, de bizonyos értelemben még akár mint Budapest is: vízfej a környékhez képest, itt  összpontosul a gazdaság, a kultúra, és egyfelől gyűlöli az ember, a tömeget, a személytelenséget (Tokióban is, New Yorkban is valami elképesztően magas az egyedül lakók aránya, az biztos, hogy legalább 40%, de tán több is), másrészt meg persze csak itt van minden, és enfarkába harap a kélgyó.

Tokió alatt persze nem azt a kb. 7 millió embert kell érteni, aki a belső 23 db “ku” (kerület, de mindegyik “City”-nek fordítja magát) valamelyikében lakik és úgymond éjjelre is ottmarad, hanem azt a majd 40 milliót, aki “Nagy Tokióban” (területre se több, mint Pest megye) lakik és nagy részük be is jár a belsőbb részekbe dolgozni. Sokan vannak, na. És az a vicc, hogy a  hárommilliós Yokohama bármennyire is hasonlít (sok ház sűrűn, magas épületek stb.), valahogy mégis teljesen más. Emberibb. Egyszerűen máshogy köszön a boltos a bevásárlóutcán. Komolyan.

Na, gyorsan végigszaladunk még az összes keserven, aztán vidámabb dolgok: nincs tejföl, keresni kell pitát, szétment az olcsó biciklim pedálja, szeptember túlnyomó részében esett, eláztam vagy háromszor, jött egy csomó munka hétvégékre, meg még mindig meleg van és párás a levegő és még mindig le bírok izzadni, mire beérek az állomáshoz.

Lett viszont igazi üvexálas Internet-előfizetésem, még ha a szobában ez csak egy gyors VDSL-modemként is realizálódik. Leszámítva a nagy válaszidőt, most már egészen normális sebességgel tudom használni az otthoni szervereket is, alig érezni, hogy az ember a világ túlsó felén van. És hogy egy kicsit kezd kevésbé rossz kedvem lenni: tegnapelőtt teljesen önként mosogattam és beszkenneltem az összes felgyűlt névjegyet (képtelenség rendet tartani köztük, nem tudom, a japánok hogy csinálják).

Vettem valamelyik nap virágot a helyi OL-eknek (office lady, nem ám titkárnő… merthogy már ketten is vannak), kérdezték miért. Ránéztem az órámra, mondtam, hogy hát október kilencedike alkalmából (ekkora már eléggé vigyorogtak), hát akkor mi van? Október nyolcadika másnapja, egyébként itt Csófuban a nem éghető szemét napja, mondtam. Aztán persze elárultam nekik a valódi indokot, tudniillik hogy megbízható automata módjára, ha virágot kapnak, fülig ér a szájuk, és úgy mennyivel jobban néznek ki… volt még kis idétlen heherészés, de alapvetően mindenkinek jókedve lett, és ez nem kis dolog Tokióban. New Yorkban gondolom, mostanra leperelték volna rólam a nadrágot is szexuális zaklatásért, de itt még az ilyen atrocitások simán beleférnek.

Holnap folytatom, megpróbálom majd kicsit rendezettebben.