洗熊　(araiguma, mosómedve)

Eredetileg rém viccesen 私の一日 (vatasi no icsinicsi, Egy napom) címet akartam adni a mai adagnak, de aztán jobban belegondolva, ez zérus körüli információt hordoz (már ti. nyelvtanuláshoz), hiszen mindenki legkésőbb a tizedik lecke táján ír egy ilyen fogalmazást.

Mosómedve egyébként úgy lett belőlem, hogy április óta eljárok a csófui Megarossz (na jó, Megalos, de hát micsináljak, ha így írják át, megaroszu) nevű, brutális méretű sportkomplexumba, és ugyan semmi túl bonyolultat nem csinálok (nagyon nem is csinálhatnék, tetszettek már próbálni negyvenkilós hátizsákkal futni?), de ettől is összeizzadok mindent, oszt lehet kimosni, legkésőbb kétnaponta.

Szigorúan tudományos érvek alapján megfontolva, tulajdonképpen minden a zsírleszívás mellett szólt volna: gyors, végleges (ugyanoda már nem nő vissza), a francnak van kedve annyit futni, nem vagyok én akkora jellem, hogy bírjam, meg egyébként is. De aztán valahogy csak így alakult, és a Megarossz tényleg meghökkentően kedves edzői és tagjai, az abszolút élvonalbeli felszerelés, a már többször emlegetett szibutramin (Lindaxa), valamint a kicsi noteszgép és a 24 kombinációja (először 1, aztán később 2 epizódnyi körbenjárógép) úgy tűnik, kezdi megtenni a hatását (eddig olyan 10 kiló mínusznál járunk), és már óvatosan, de squasholni is merek. A 24-gyel kapcsolatban nagyon komoly fenntartásaim voltak, ismertem dzsekkbauer-hívőket, nem is voltam hajlandó elkezdeni nézni, de az a helyzet, hogy ez tényleg közel tökéletes, már amennyire egy sorozat az lehet. Plusz kiválóan alkalmas arra, hogy 40 perc futásszerűségen keresztül tartsa az emberben a lelket, amire mondjuk a Star Trek Voyager majdnem ugyanilyen kiválóan alkalmatlan (tapasztalatból beszélek, otthon már próbáltam ugyanezt).

Az én kínjaimnál viszont valószínűleg sokkal érdekesebb, hogy milyen is egy sportcentrum itt. A honlap képeiről elég sok minden kiderül akkor is, ha valaki egy szót nem tud japánul (tessenek össze-vissza kattintgatni, vagy használni a Google Translate-et): ez egy irdatlan méretű hely, van vagy tizenöt edző csak az uszodába, másik tizenöt a gépekhez és a squash-pályához, vagy másik 15-20 adminisztrátor, ezek lényegében mindegyike vagy ténylegesen végzett szakedző, vagy a cégen belüli képzési programban szereztek különféle minősítéseket; és akkor ebben még nincsenek benne a különböző foglalkozásokat tartó aerobik- és egyéb edzők. Talán látszik a képeken, de mondjuk körbenjárógépből (ellipse trainer) van tán harminc darab. Természetesen mindegyiken tévé sok csatornával.

(Annak az oka, hogy folyton a honlapra hivatkozom, az, hogy tilos fényképezni. Pár hete megkérdeztem az egyik főbb edzőt, hogy pár apróságot lehetne-e, mire mondta, hogy “utánajár” – ez ugye azt jelenti, hogy “nem”, ha tényleg lehetne, akkor azt mondta volna, hogy “igen, de…”. A dolog egyébként közel értelmetlen, mert mindent lefotóztak és minden látszik a honlapon, de hát legyen nekik.)

Az öltöző is hatalmas, van nagy szauna (kb. 14 emberes), japános fürdő, hét leülős fürdőhely meg hét zuhany (igazából az uszodában még nem is jártam, Csófuban nem lehet úszósapkát kapni). És akkor valahol még golfozni is lehet meg a földszint mind parkoló.

Nagyon fontos lenne viszont, hogy ne söpörjük le a dolgot azzal, hogy “persze, Japán, hát ezeknek van pénzük, ott ezt lehet”. A havi tagdíj 10500 yen, igen, mintegy 23 ezer forint. Ez a mindenféle kedvezmények nélküli, minden létesítmény használatára feljogosító havi tagdíj (igen, a squash-pálya is benne van, hétköznap korán félórákra, este és hétvégén 20 percekre lehet lefoglalni két hétre előre). Van még vagy tizenötféle másik tagdíj, csak hétköznap, csak hétvége, csak délután, hölgyek (igen, nekik olcsóbb), csak uszoda, csak stúdióprogramok, anyám tyúkja, de tényleg. És akkor van még egy olyan tagdíj is, amivel aztán Japánban bárhol, bármelyik Megarosszba be lehet menni (és ennek létezik egy céges változata is, arányosan alig többért, amiért viszont meg reklámidőt kap a cég a centrum tévéin, ha jól értettem).

És amire igazán ki akarnám hegyezni a dolgot: az egy dolog, hogy az egész létesítmény tökéletesen profi (itt nincs ám az, hogy a frontnál unott pofával manikűrözi magát valami szétszoláriumozott, egyébként a szoba hőmérsékletének megfelelő IQ-jú tünemény), de egyrészt be is vannak szabályozva a dolgok – konkrétan a fürdőből kijövet a parkettába bele van építve egy hatalmas felirat, amelyik iszonyú részletességgel elmagyarázza, hogy miért mocsok veszélyes vizes lábbal a laminált parkettára menni (mert csúszik) -, másrészt pedig a tagok ezt tényleg be is tartják, sőt. Néhány további példa:

A népszerűbb/ritkább futógépeken és a súlyzós részben kis táblácskák vannak, hogy most éppen ki fut/gyúr és meddig, és ki lesz a következő. MINDEN gépen van egy kis törülköző, amivel az embernek le kell törölnie a gépet, amivel dolgozott (tehát nem a saját összeizzadt törülközőjével). Ezeket természetesen sűrűn cserélik. A squash-pályák előtt van két nagy nyeles mop (az a madzagos felmosóizé), amivel tényleg 20-30 másodperc alatt fel lehet törölni a pályát (pláne ketten), de el is várják és meg is csinálják a kedves tagok. Én egyszer ültem le elbambulva szétizzadt nadrágban a squash-pálya előtt padra, és amikor felálltam, és azonnal nem töröltem le magam után, máris jött a kérdés az egyik mamitól, hogy “Shirokuma-szannak nincs törülközője?”. Mostanra azért eléggé beletanultam az itteni kommunikációba, úgyhogy 2 másodperc alatt rájöttem, hogy mit akar, és persze mondtam, hogy “Dehogynincs, máris törlöm, [szörnyű tettemre] nincs mentség.”

Ja, és ha már mamik: a hely persze, hogy főleg a nőkből és főleg a nyugdíjasokból él. Eleve ki se nyit korán (itt senki nem akar hajnalban gyúrni) – mondjuk cserébe hétköznap éjjel fél tizenkettőig nyitva van, hogy a dolgozó embereknek is legyen esélye, érdekes módon péntek szünnap -, és valami tüneményes mennyiségű programmal szórakoztatják az öregasszonyokat.　Na jó, nemcsak öregasszonyokat, de tényleg van két hetven feletti (sic!) a squasholók közt (és az egyik kishíján lement spárgába valamit bizonygatván egy másik öregembernek), és azért jellemzően a 40 feletti nőkről beszélünk, ott még gyakoribb, hogy nem dolgoznak, a fiatalabbak viszont szinte mind (egyedül él, köll ugye a pénz, túl sok dolgot ajánl a tévé). A squashos gárdában van egy csomó vigyorgó ötvenéves nő, április elején még simán elvertek (3 perc után oxigénhiány), most meg szegényekre úgy kell vigyázni.

Naszóval van egy csomó lovaglógép (nem viccelek, tessenek nézni a képeket), rájuk szabott edzés, egy csomó cég jön termékbemutatóval (nemcsak zsírégető, volt már itt ingyenes körömfestés is), nekik meg van egy csomó sikerélmény, mindenféle tudományos táblázatot kapnak, meg van mindenféle mérőkészülék (mérleg és vérnyomásmérő az alap, de van tovább is, csak az már pénzért).

És például előfordul, mint ma, hogy a squash-edzést véletlenül Japán legerősebb női versenyzője tartja. A hölgy 西尾麻美 (Nishio Mami) névre hallgat, sajnos nem annyira fotogén:

ahogy a művelt óföldeáki mondaná, this picture does not give her justice, ugyanis a néninek a kisfiús arcával együtt valami elképesztően szépen kidolgozott teste van (jó értelemben, se nem túl izmos, se nem túl szikár), és olyan csodálatosan mozgott, hogy szó szerint hosszú percekre belefeledkeztem. Tényleg. Meg se izzadt, úgy alázta porrá az itteni legerősebb nőt.  (Elsőre alig ismertem meg, mert a hirdetésen, hogy majd jön, valami botrányosan ronda fényképe volt, csak az arca, szőkére festett hajjal.) Érdekességképpen a néni most olyan 35 éves, és 23 évesen kezdett el egyáltalán squasholni. (Mondjuk az ázsiai versenyeken azért rendre el is kalapálják, de ott sem az utolsó, sőt, vert már ki kiemelt versenyzőt.)

Na, de ami a lényeg, hogy ez itt tényleg így megy. Szerdán egy másik versenyző tartott órát, az kicsit hátrébb van a ranglistán, pár száz yennel olcsóbbért is volt az edzés, de egyrészt a mamik rettenetesen örvendeznek, hogy milyen nagy névtől tanulnak, másrészt meg Nishio-szan egyáltalán nem élte meg megalázóként, hogy nála nyolc szinttel bénább vénasszonyokat oktat. Úgy van kitalálva az ár, hogy azért megérje mindenkinek.

Este főnökék meglepetésszerűen elcipeltek szusit enni – nem értettem pontosan a dolgot, de kiderült, hogy tudják, hogy mindjárt születésnapom lesz (mert 40 éves kortól valami másik fajta biztosítást is kell itt fizetni). Bevittek autóval egészen Júrakucsóig (Tokió közepe), amit én nem teljesen értettem, mert iszonyú dugók vannak ilyenkor (és voltak is, egy óráig tartott a mintegy 21 kilométeres út), másrészt kicsit feszült voltam, mert az otthoni levelezőszerver éppen feketelistára került valami csúnya gonosz Perl-scriptek miatt (ami persze úgy került fel rá, hogy valamelyik kevésbé képzett ügyfelünknek jól ellopták a feltöltős jelszavát), és nem voltam benne biztos, hogy tökéletesen sikerült megcsinálni (és nem is). De ettünk tényleg sok finom szusit, a Sushi Zanmai leghíresebb üzlete közvetlenül a cukidzsii halpiac mellett van, de ahová mi mentünk (Ginza/Júrakucsó) sincs onnan messze, és ahhoz képest, hogy mennyire nem nagyon drága, tényleg csupa-csupa friss hal. Mondjuk öten (két huszonéves fiú, papa-mama és én) elég nagy zúzást is rendeztünk a szusik között.

Ja, és hogy én is simán meg bírok még mindig feledkezni dolgokról. Anno ugye mérgelődtem, hogy mit bírnak bohóckodni a lakásbérléssel (az volt ugye a sértődés tárgya, hogy kb. egyből választhattam), oszt most csak kibökték, hogy hát nem volt olyan egyszerű lakást találni nekem. Merthogy külföldi, az ingatlanosok semmit nem tudtak rólam, és hát a korábbi tapasztalatok alapján egyszerűbb nekik minden külföldit visszautasítani, mint egyenként lekáderezni, oszt tán a negyedik vagy ötödik ingatlanos volt hajlandó egyáltalán lakást kiadni nekem.

Aztán hazaérkezvén persze a szerverrel is voltak még gondok, de egy idő után sikerült megoldani őket, most már csak le kéne kerülni a feketelistákról.