Ígérem, egy ideig ezek lesznek az utolsó cseresznyefás képek, de a minap meglátogattam egyetemi tanár barátomat és egész szépen sikerültek.
Gábor a címben jelzett műintézményben tanít, ami az egyik magánegyetem az Odakjú Odavara vasútvonalon található mintegy húsz (és a Japánban található sok-sok száz másik) magánegyetem közül. A magánegyetemségnek van sok előnye és kevés hátránya. Az előny, hogy mivel durva összegeket szednek be az egyetemek a diákoktól, sokkal több fejlesztésre jut pénz, sokkal-sokkal jobb állapotban van minden, mint az állami egyetemeken, egészen elképesztő minőségű berendezésekkel dolgozhatnak. A cseresznyefák is szépek:
Némi hátrány, hogy egy ilyen egyetem minden évben egyfajta versenyt fut, hogy sikerül-e felvenni elég diákot. Túl sokat meg nem vehetnek fel, mert szigorú kvótákat szab az Oktatási Minisztérium – a konkrét számok valahogy úgy néznek ki, hogy 3000 diáktól nem veszteséges az egyetem, 3500-nál többet viszont cipőkanállal sem vehetnek fel. Gábor szerencsés, mert bár az egyetem több mint százéves (legyünk precízek, lányiskola volt ez 1900-tól, főzni tanultak meg ilyenek, 1949-ben lett egyetem), de az ő szakja csak most indult, tehát még érdekes, van rá túljelentkezés, lehet válogatni.
Az egyik módja egyébként a magánegyetemeknek, hogy biztosítsák az utánpótlást, hogy általános és középiskolákat is üzemeltetnek (ahonnan aztán kvázi automatikus a felvételi, ha a diák is akarja). Ez itt pont azért is szerencsés, mert a “női egyetem” például óvónőket is képez, tehát le lehet járni gyakorolni. (Van egyébként még egy csomó egyéb, nehezen megindokolható hasznú szak is). Ez itt az általános iskola kecskéje, teljesen komolyan:
Szemközt látható az egyetem legújabb épülete. Kinéz, ahogy kinéz (annyira nem is csúnya), de belül valami elképesztően fel van szerelve. Van terem művészeti foglalkozásokhoz, egy másik gyakorlati foglalkozásokhoz (például babafürdetés, komolyan), a legfelső szinten van vagy tíz zongorás szoba, és a két nagy előadó még egymásba is nyitható (minden két asztalon három számítógép, a két saját mellé egy harmadik, amin a tanár képernyője látszik, kivetítők, miegymás).
Igazából én csak rövid látogatóban voltam, például ugye cseresznyéket fotózni. Ez itt az egyetem büszkesége, a több mint százéves cseresznyefa. Elég jól bírja, nem?
És akkor az elmaradhatatlan hanami. A Gábor melletti lány konkrétan süket (vagy siket, ki hogy szereti), és mivel Japán még egy egyáltalán nem politikailag korrekt ország, ez itt nagy dolog. (Viszont ugye mivel én férfi vagyok, jobbkezes és ha mán külföldi is, de szőke, ezért én jól érzem magam, szemben mondjuk egy arab/néger lánnyal. Arab/néger lányok, ne gyertek Japánba, frusztráló lesz.)
Szóval a lányt simán eltanácsolták volna, de Gábor rábeszélte a többieket, hogy vegyék fel, hiszen egyrészt kell a süketek óvodájába is tanárnő, másrészt a lány tényleg iszonyú lelkes és igyekszik. Gyönyörűen olvas szájról, beszélni meg egyébként tud.
A magánegyetemek másik hátránya egyébként pont az, hogy mivel a legtöbb nem a színvonaláról híres, a diákanyag minősége is erősen kérdéses. Gábornak ilyen szempontból még nagy szerencséje van (új szak, van érdeklődés, messziről is jönnek), de mondjuk itt híresen nem tudnak mit kezdeni a tanárok a lógós diákokkal. Én egyetlen diákot láttam valaha itt Japánban kirúgódni, az addigra már fél éve az egyetem felé se nézett (ekkor még mindig akartak adni neki egy esélyt).