Ma friss társadalmi problémákat fogunk boncolgatni. Ez legalábbis bátor dolog egy alapvetően mégiscsak mérnökfélétől, akit azért alapesetben nem feszeget szét az a nagy együttérzés, de megpróbálom nem túl demagóg módon előadni az egészet.
A jelenség az, hogy átalakulóban a japán férfiasság: különösen a fiatal japán férfiak körében, de még a harmincasok között is, ijesztően nagy számban találhatók olyanok, akiket tulajdonképpen annyira nem is érdekel ez az egész szex dolog, elvannak a maguk egyszerű módján, és inkább magukkal vagy a hobbijukkal foglalkoznak. Fukasawa Maki újságírónő/rovatvezető még 2006-ban írt cikkeket az NB Online-ban és találta ki a soshoku danshi (szósoku dansi, fűevő/növényevő férfi) kifejezést azokra a férfiakra, akik szerinte átrendezik a férfiassággal kapcsolatos japán értékrendet. (A cikksorozat emlegetett egyébként “húsevő”, azaz ragadozó nőket is, de erről majd mindjárt később.)
Szigorúan még mindig a tényeknél és a forrásoknál maradva, a CNN cikkét és riportját követve, arról lenne tehát szó, hogy ezeket a fűevő srácokat nem nagyon érdekli a hús. Leginkább a lányoké nem, de ugye most, hogy felkapták a kifejezést, persze túl is lihegik, szóval hogy állítólag tényleg nem is esznek annyira húst. Nem teljesen világos egyébként, hogy pontosan ki és mit is ért a kifejezésen, egy mostanában terjedő másik vicces kifejezés a hasonló pasikra a 3K danshi (3K-férfiak), és hát bizony a három K nem túl barátságos: 小奇麗、こぎれい (kogirei, kb. tüchtig, fess), こだわる (kodawaru, fixált, mániákus) és 枯れ気味 (karegimi, hervatag(nak látszó), enervált).
A fricska persze a klasszikus japán férjválasztási szempontoknak, a 三高、azaz a “3 magas”-nak szól – már ti. 身長が高い、学歴が高い、給料が高い, azaz magas fizikailag (testmagasság), magasan iskolázott és magas a fizetése.
Önmagában a jelenség nem is lenne annyira furcsa (a világ minden országában, ahogy nő a jólét, egy kicsit kifinomodnak a férfiak, kicsit túlságosan is, gondoljunk csak a metroszexuális kifejezésre, vagy az én nagy kedvenceimre, az emo-kra). Ami ijesztő, az a számok. A Slate Magazine egy friss cikkében a Media Shakers nevű tanácsadó cég felmérésére hivatkozva azt írja, hogy a kora huszonéves férfiak 60 százaléka, a 23-34 évesek legalább 42 százaléka tartja magát “fűevőnek”. A Partner Agent nevű japán társkereső iroda pedig azt állítja, hogy a még nem házas harmincasok 61 százaléka vallotta magát ilyennek. A Lifenet nevű életbiztosító meg 1000 huszon- és harmincéves férfit kérdezett meg, akik 75 százaléka állította, hogy legel.
A dolognak vannak konkrét gazdasági hatásai is, és nem is csak arra gondolok, hogy a non-no-hoz hasonló magazinoknak (ez ilyen tini-Cosmo) már jó ideje van férfi változata is, vagy hogy én már tíz éve is a férfipiperecikkeken élcelődtem. Itt kéremszépen iparág épült a karácsonykor a nőt szállodába cipelő férfiakra, már októberben nehéz volt szobát foglalni erre az időre a luxushotelekbe, erre most még decemberben sem gond. Több tonna gyűrűt vásárolt a japán hím az asszonnak, erre most itt száradnak a gyűrűk a boltokban (mondjuk a fiatalabb lányok is inkább félfalnyi tévét akarnak).
A dolgok egy része érthető és valamennyire természetes. A Ratkó-korszaknak itt is volt megfelelője, a mai japán ötvenes-hatvanasok nagy része nagyon is durva körülmények között nőtt fel (hát még aki látta a háborút), és én óvakodnék a túlzásoktól, mert azért ebből a generációból kis hazánkban is akad óriási számban pofoznivaló darab, amelyik veri az asszonyt meg csak a szája jár, de kis csúsztatással ez a japán férfigeneráció ritka suttyó. Erőszakos és buta, és persze tisztelet minden kivételnek, mert az is akad bőven, de a nőkkel kapcsolatos kifinomult viselkedése leírható két-három sorban, úgyismint ha már egyszer valahogy megszerezte az asszonyt (akárhogy is), akkor az megvan, bár a gyerek után már nem nyúl hozzá, félre leginkább csak pénzért tud dugni (mert a hasonló korú japán nő, ha egy csöpp esze van, vagy húsz évvel fiatalabb pasikkal kavar), és egyébként sem nem nagyon tud, sem nem nagyon akar mit kezdeni a nőkkel, a férfikollégákkal meg az üzletfelekkel jár el inni és sokat, és persze nagy szájhős. Én egyáltalán nem tartom magam fűevőnek, de ezzel a típussal gyakorlatilag nem tudok értelmesen kommunikálni. Nincs miről ugyanis.
A mókás, hogy tartozik ehhez egy érdekes női oldal is, mert én tényleg beszéltem nem egy japán nővel, aki tulajdonképpen valamilyen szinten elvárta ezt a furcsa maszkulinitást, de hogy azért nem kizárólag én gondolom úgy, hogy apjukból elég, azt jól jelzi az a döbbenetes trend, hogy miután felnevelték a gyereket, ötvenes-hatvanas nők rugdossák sorra ki a férjüket, valós vagy mondvacsinált okokkal elválnak (itt a törvény kötelezi a férjet az asszony eltartására), és élik boldogan világukat, hogy megszabadultak attól a majomtól. (Nem mondom, hogy mindenben igazuk van, de a trend akkor is létezik és jelez valamit.)
Mármost a háború után azért hamar javult az életszínvonal, és legalább harminc, de majd negyven éve az a helyzet, hogy a gyerek jellemzően egyke, max. kettő (vidéken azért vannak még nagyobb családok), a szülők dolgoznak (anya is elmegy, hogy legyen több pénz), és különösen az utóbbi húsz-huszonöt évben tényleg úgy nőnek fel a gyerekek, hogy tévéznek, tévéjátékoznak és ahelyett, hogy kimennének focizni, magukra csukják az ajtót, aztán csodálkoznak, hogy nem igazán jó a kommunikációs készségük.
A tisztesség kedvéért sokadszor próbálom mondani, hogy a nyerseség enyhülése (pl. nem verjük az asszonyt), a nemi szerepek fellazulása (van egy csomó női buszvezető, tényleg!), a valódibb egyenrangúság (meghallgatjuk az asszonyt, esetleg néha olyan filmet nézünk, amilyet ő akar) egyáltalán nem isten ellen való vétek, sőt, nagyon is természetes és fontos. A helyzet azonban az, hogy itt elég rendesen túllendült az inga mind a két irányban.
Egyrészt a japán nőknek tényleg nagyon sikerült emancipálódniuk. Ugyan továbbra is rém el vannak nyomva meg alulfizetve meg minden, de akkor is, szinte minden munka elérhető számukra, és mivel hagyományosan is ugye ők az erősebb nem, itt meg Japánban pláne mindig is az volt, és most végre ki is mutathatják, el is szaladt velük a ló rendesen. A fenti fűevő hapsik nagy része meg nem a tökéletes középút a gyengeség és az erőszak között, az erő és a tudás harmonikus kombinációja és egyébként is, láthatóan olyan emberek, akiket az Isten jókedvében teremtett, hanem bizony szánalmas, töketlen, lúzer balfasz. A fenti japán videóban meg is szólaltatnak párat közülük… tessenek nyugodtan zokogni, tényleg ilyenek, eggyel dolgoztam együtt. Nem szállodába megy karácsonyozni, hanem otthonmarad a műanyag babáival. Akihabara a Mekkájuk. (A múltkor ugye volt az a nagy késelés ott, megszurkáltak valami 17 embert, és a késelő utána nyilatkozott, hogy ” a férfiak voltak az igazi birkák”.)
A fenti hosszú iromány egyébként tulajdonképpen annak az eredménye, hogy így ezekről olvasgatván én is elmorfondíroztam azon, hogy akkor én most hova is esem, és persze leginkább jól identitásválságba. Merthogyugye ezekhez a sikeredetlenekhez képest azért az ember mégiscsak szeretné magát férfiként definiálni (és én igenis szeretem a húst), ugyanakkor meg tényleg az ember észreveszi magán, hogy ebben az országban el lehet lenni békében úgy, hogy nem kell folyton bántani másokat.