高尾山 (Mt. Takao)

Szombaton sikerült a szokásos formámban előadni egy kirándulást, de végül is nem sikerült rosszul, csak tovább tartott.

Az úgy volt, hogy a héten elég keveset sikerült aludni, ezért olyan 11 körül keltem és mosni meg pakolni is kellett, meg fel akartam szerelni a bringára a már három hete kihozott Cateye sebességmérőt. Mire ezzel mind kész lettem, lett vagy délután egy.

Mármost én nem messze lakom a Takao nevű hegytől (Takao-szan, de ez nem az a szan, hanem a hegy, szóval nem Mr., hanem Mt. Takao), és rémlett is, hogy egyszer régen már voltunk ott, de összesen annyira emlékeztem, hogy jó nehezen mászható volt az ösvény és Kitcho bolgár barátom jól letolt, hogy miért nem bakancsban vagyok, én meg veszekedtem vele.

A térképről kinézve kiderült, hogy gyakorlatilag csak végig kell mennem a 20-as jelzésű főúton, és eljutok oda, ahová egyébként a vasút is megy, a Takaoszangucsi (高尾山口, a Takao-hegy “szája”) nevű vasútállomáshoz, és nem is tűnt olyan riasztóan messzinek, olyan 25-30 kilométer. Annyinak mindenképpen bele kell férnie, hogy odamegyek, meg vissza, és állítólag van ott valami cable car, (kéburu ká, angolul funicular, vagyis mint a Budavári Sikló). Hát hajrá.

A 20-as jelzésű főút persze nem egészen ugyanolyan, mint mondjuk nálunk egy kétszámjegyű főút. Miután gyakorlatilag innentől Takaóig (igazából Honsú szigeten a tengerparttól felnyúló rész szinte végig, de legalábbis a Szendaitól Hirosimáig tartó mintegy 1800 kilométer biztos) gyakorlatilag egybefüggő város, így a kétszámjegyű utak is sokkal inkább hasonlítanak az Üllői útra, azzal a különbséggel, hogy nem olyan szélesek (3 helyett csak 2 sávos), de ugyanolyan sűrűn van rajtuk a legtöbb helyen lámpa, és dugó is. Szóval nem pont ugyanúgy lehet biciklitúrázni, mint otthon. Igazából kicsit fárasztó is harminc kilométer Üllői út, a legidegesítőbb a sok lámpa meg a dugók, de hát ez van. Mármost ha az ember próbál kicsit sietni, akkor kialakít egy elég csúnya, agresszív biciklizési stílust, például fel-felmegy a járdára megelőzni a dugót. Egy helyen viszont megszívtam, magas volt a szegély, úgyhogy sikerült felborulnom, amit már ezer éve nem. Sérülni persze csak az egóm meg a hírnevem sérült, le se horzsoltam magam, csak Fucsú várost verte fel a közönyből egy érces magyar káromkodás…

Az úton azért láttam vicceset is. A Tama-folyón áthaladva (itt azért egy részen nem Üllői út volt), egy nagyon szépen kiépített bicikliút vezetett el a híd alatt, vajon oda megy-e, ahová én szerettem volna?

Mivel a képen alig látszik, nagyítsuk ki az érdekes részt:

Igen. Ez egy ember, aki gumikötéllel erősít a bicikliút kellős közepén. Mivel a biciklisek durván tíz másodpercenként jöttek, néha sűrűbben is, ezért emberünk látványosan arrébb állt, fújtatott, majd amikor kicsi szünet jött, akkor berohant a bicikliút közepéig, és vadul elkezdte húzogatni a gumikötelet. Kétségkívül látványos volt, jó sok embert zavart is, az egyetlen, amit nem értettem, hogy miért nem tudja mondjuk a füvön húzogatni a kötelet, vagy akár csak öt lépéssel arrébb, miért muszáj ennyi négyzetkilométer hely közül PONT a biciliút közepére állnia?

Próbáltam persze készülni az itteni vidám időjárásra, de nem egyszerű. Vittem magammal két liter jeget (egy kétliteres palackban vizet jéggé fagyasztva), meg egy kétliteres Aquarius Vitamin Guard nevű italt (így utólag megnézve az ajánlott mennyiség napi 7 deci). A koncepció az volt, hogy ahogy olvad a jég, azt iszogatom, meg locsolom a vizet a fejemre (szőkén az ember itt pillanatok alatt napszúrást tud kapni), illetve majd a Vitamin Guardot ráöntöm a jégre, hogy jó hideg legyen. Ez így kiválóan működött is, csak utána annyira nem jó ötlet fejre locsolgatni. De ami a lényeg: mire odaértem Takaoszangucsi állomáshoz, a hegy “bejáratához”, 3 literen biztos, hogy túlvoltam két és fél óra alatt. Az utolsó kilométerek szelíden, de magabiztosan felfelé vezettek, kellemesen el voltam fáradva.

Mondván, hogy majd úgyis rögtönözni fogok, meg csak visszaemlékszem, ha már ott vagyok, véletlenül se néztem volna meg a Wikipédiát, vagy ne adj’ isten a hegyüzemeltetők saját, precíz, angol nyelven is elérhető weblapját. Úgyhogy odaérkezvén megállapítottam, hogy kicsit sem emlékszem semmire, és hogy nemcsak sikló van, hanem libegő is, na mi legyen? Délután fél négy volt, nem emlékeztem, milyen magas a hegy, meg igazából ki se volt írva… végül is egy gyermekkoromban alkalmazott tudományos módszert követtem, mely szerint is, ha az ember egy kerítés előtt állva azon morfondírozik, hogy átmásszon-e vagy sem, akkor áthajítja a táskáját, és akkor már muszáj átmászni. Szóval vettem egy libegőjegyet csak felfelé, hogy majd meglátjuk fent, mi lesz (lefelé azért nem vettem, mert 1. fél négy volt és ki volt írva, hogy fél ötkor megáll; 2. annyira nem lehetek fáradt, hogy lejönni ne tudjak egy hegyről).

A libegőn az volt gyanús, hogy nincs semmi biztosítás, de aztán kiderült, hogy lassú is, meg alig távolodik el egy méternél többre a földtől.

Majd az, hogy csak a hegy feléig megy fel. A hegy felénél mindenféle nehéz döntéseket kellett meghozni: vagy visszasétálok a szemlátomást teljesen kiépített betonúton, és nem egészen értem, hogy minek jöttem ide, vagy megpróbálok közelebb menni a hegy tetejéhez (és azért csak rémlett nekem, hogy valami ennél sokkal turistautabb környezetben másztunk mi annak idején). Ki is néztem, hogy a térkép szerint olyan 1 óra alatt fel kéne tudnom érni a hegy tetejére, és onnan van egy másik felé kerülő út, ami a térkép szerint 1 óra 30 perc. Kicsit necces, mert lesz vagy hat óra vagy még több, mire leérek, de hát legfeljebb később érek haza, az utak ki vannak világítva.

Elindultam felfelé, gyanúsan széles és gyanúsan beton utakon sétáltam, és még gondolkoztam is, hogy majd jól megírom a blogban, hogy ez az egész kb. annyira kihívásokkal teli, mint a Normafáról átsétálni a János-hegyre.

Na jó, egy egész kicsit szűkült:

Itt-ott volt szép belvedere, sajnos, szokás szerint a környék nagy része ködben úszott. Ott lent Hacsiódzsi látható, ez egy kb. félmilliós város, ami mára körülbelül semmiről nem híres, nincs már vár, se kőhalom, van néhány nagyobb egyetem, meg elég nagy pályaudvar, de egyébként leginkább Tokió alvóvárosa:

Aztán nemsoká megérkeztem egy templomba és kezdtek ismerőssé válni a helyek. A templom egyébként a 高尾山薬王院有喜寺, a Takaoszan Jakuóin Júkidzsi nevű templom, és főleg arról híres, hogy jó régi és rengeteg régi iratot őriznek benne. Én, miután időszűkében voltam és mert itt elkezdtem emlékezni, hogy már jártam erre, átszáguldottam rajta, tovább, a hegy teteje felé, épp csak fotóztam egyet:

És ahogy a templomon áthaladtam, az útból egyszercsak turistaút lett, és elkezdtek bekattanni az emlékek – igen, sajnos azok is, hogy itt bizony felfelé megy az út. Végül is öt előtt kicsivel sikerült felérni a tetejére – nem kell persze hatalmas csúcsokra gondolni, a hegy lába 201 méteren van tengerszint felett, 400-ig visz fel a libegő meg a sikló, és 600 méteres az egész… de valahogy akkor is kicsit meredekebben történnek itt a dolgok. Ráismertem egy csomó elágazásra, útra, a hegy tetejére, és kezdtem nyeregben érezni magam. Ezután lett érdekes.

Magyarországon a turistautak időjelzéseit valami nagyon műkedvelő csoportokra méretezik. Ha az ember meglát egy “2 ó 30 p” feliratú táblát, akkor szinte biztos lehet benne, hogy ha kicsit kilép, az 1:15 teljesen elérhető eredmény az adott szakaszon. Japánban nem egészen így van. Az ember lát egy táblát, hogy “2 óra”, majd nekiindul, fújtat, szuszog, itt-ott fut is, és a végén odaér mondjuk 1:50 alatt. Emiatt aztán voltak kétségeim, hogy az 1:30-ra jelzett 3,3 km-es szakaszt mennyi idő alatt fogom tudni valójában teljesíteni. 3 kilométeres útra másfél óra nevetségesen soknak hangzik, de én egyrészt már megjártam ezzel egyszer nagyon (Kamikócsiban 4 kilométert 2 órára jelzett az út és istenbizony, annyi lett, kicsit sokat kellett sziklán mászni és felfele), valamint a mindenféle emlékek közül előbukkantak azok is, hogy nem véletlenül veszekedett velem Kitcho, hogy nem hoztam bakancsot.

A harmadik probléma az volt, hogy ez az út a hegy árnyékosabbik oldalán vezetett le (így utólag megnézve, a tájékoztató is figyelmeztet, hogy “megmaradhat az előző napi eső”… elmentek a fenébe, az előző évi is megmarad), a negyedik pedig, hogy már nem egészen úgy nézek ki, mint ifjabb koromban, és ha megpróbálom előadni azt a stílust, ahogy régen közlekedtem a hegyeken, akkor valószínűleg mentőautóval megyek haza.

Ehhez lehet, hogy tartozik egy kis magyarázat. Szóval én ifjabb koromban rém viccesnek tartottam, hogy az ember nagyokat ugrál, nemcsak a kosárpalánk alatt, hanem úgy általában, és bizony, előfordult, hogy az iskolában a lépcsőn rendszeresen 13 fokokat ugrottam le egyszerre. Meg katonaság után, amikorra kicsit kigyúrtam magam, rendkívül jó szórakozásnak tartottam, hogy az ember felmegy a János-hegyre, majd lerohan surranóban (sic!) a Libegő alatt. És hát nem egészen értettem, mások miért nem élvezik annyira meg miért esnek akkorákat. Valamint az a társaság, akikkel én együtt jártam kirándulni, az is picit másképp csinálta, mint a szokásos “kibuszozunk Dobogókőre, végigmegyünk a jelzett úton, beülünk a kocsmába és hazabuszozunk”. Azt az egyébként nagyon letisztult módszert követtük, hogy kibuszoztunk Dobogókőre, fogtuk a térképet meg az iránytűt, kinéztük, hogy Visegrádnak merre kell lennie, majd nyílegyenesen elindultunk arra. Oszt leggyakrabban oda is értünk, még ha általában némi kitérőkkel is.

Meglehetősen hamar kiderült, hogy jól emlékeztem én arra a “közel járhatatlan” dologra is. Tényleg. Na nem mindenütt, de a “3. sz. ösvény” helyenként egyszemélyes, más helyenként meg szikla, szikla, szikla, de nem lecsiszolt mészkő, hanem vulkanikus, hegyes, cipőgyilkos, plusz sár. Úgyhogy most nagyon büszkén jelentem, hogy nem csináltam hülyeségeket (fáradtan egy ilyen helyen simán össze lehet szedni egy törést), csak kicsit ugráltam (ennyi kilósan nem igazán lehet), csak egyszer csúsztam meg és akkor is csak kicsit és csak egyszer akart kifordulni a bokám, viszont 1:10 perc alatt leküzdöttem az 1:30-ra jelzett utat.

A legjobb pedig ezután jött. Alapvetően el voltam kenődve, hogy elég rossz időt sikerült jönnöm biciklivel idefelé, pedig mint kiderült, ez nem kis részben amiatt volt, hogy jóval többet jöttem felfelé. Ez visszafelé tűnt fel, amikor is végre kevesebb autó volt, és szinte erőlködés nélkül, stabil 25-28 kilométeres sebességgel visszacsorogtam Hacsiódzsiba. Ott muszáj volt valamit vacsorázni, mert egész nap alig ettem… ettől aztán feléledtem, és relatíve nagyon jó tempóban nyomtam hazáig.

Hazamenés előtt pedig a nap koronájaként elmentem a Csijo no ju fürdőbe, és nagyon jó volt ott nekem. Van mindenféle erős jet-masszázs… sűrűbben kellenének ilyen napok.

(Aztán persze vasárnap jó fáradt voltam, de legalább végig vigyorogtam, amit már régen.)