Kamakura legnagyobb – és egyik leghíresebb – látnivalója külön bejegyzést érdemel. A címben olvasható nevű sintó szentélyt eredetileg Minamoto no Jorijosi építtette 1063-ban, kicsit arrébb, aztán Minamoto no Joritomo, a Kamakura-sógunátus alapítója rakatta át a mostani helyére. A szentélyhez az előző bejegyzésben emlegetett főút, az 1,8 km hosszú Vakamija Ódzsi (若宮大路) vezet, az út vége a Szan no torii (産の鳥居, harmadik kapu):
Ami érdekes: az út közepén található danzakura, a cseresznyefákkal szegélyezett gyalogút, a szentély (és nem a város) közvetlen fennhatósága alá tartozik.
A szentély Kamakurának többé-kevésbé a közepén található, földrajzilag is, de kulturálisan mindenképpen: Kamakura legnyüzsgőbb része (meg később a vasútállomás is) pontosan a szentélyhez vezető szandó (参道, “szentélyhez vezető út”) köré/mellé épült. Induljunk el befelé:
Amint látható, van egy íves kicsi híd, meg mellette két lapos (itt csak egy látszik), de régen tényleg csak egy íves és egy lapos volt. Az íves, “vörös híd” (赤橋, akabasi) a sógunnak volt fenntartva (most is le van zárva), a köznép csak a lapos hídon közlekedhetett (szemben a jelenlegi helyzettel, amikor szintén).
Maga a szentély még jóval arrébb van, sétálni kell kicsit addig (ez már nem a főutca, de még nem a szentély):
és visszanézve valahogy így néz ki a Szan no Torii környéke:
Az út szélén az elmaradhatatlan mindenféleárus bódék, ez itt éppen hatalmas szőlőszemeket (!) árult, istenbizony egyesével:
Továbbhaladva, szembejön a kötelező mosakodóhely, unásig tetszenek ismerni, hát itt is van:
és a szentélynek felajánlott szake, hordókban:
Maga a szentély nem egyetlen épület, nem is egyetlen szentély, hanem jó sok, de most nem fogjuk mind végigjárni, mert szó szerint hatalmas a park, és korábban, amikor még nem választották szét tudatosan a buddhista templomokat és sintó szentélyeket (a Meidzsi-kormány találta ki, hogy akkor tessék szakosodni végre), volt itt mind a kettő és még sokkal nagyobb volt az egész terület.
A jelenlegi fő szentélyt (本宮, hongú) Tokugava Ienari, a 11. Tokugava-sógun emeltette 1828-ban:
Előtte, a lépcső aljánál található egy Maiden (舞殿, kb. “táncszentély”, semmi köze az angol szóhoz):
ahol például esküvőket szoktak rendezni:
Sajnos, egy kis ideig eltart Japánban is összegyűjteni annyi pénzt, hogy ilyen híres helyen nősüljön az ember, úgyhogy a házasuló felek már nem voltak annyira fiatalok:
Igazából rengeteget lehetne írni a helyről, akit érdekel, bújja bátran a Wikipédiát, tele van olyan rém hasznos dolgokkal, mint hogy például a szentélyhez tartozik egy óvoda is, vagy hogy a területen gyakorolnak hagyományos japán íjászatot, sőt, lóról lövöldözést is (de erről már írtam egyszer, nagyon régen). Igazából két tipikus dolgot szeretnék még megmutatni. Az egyik az o-mikudzsi, a jósjegy, vagy ahogy Vatanabe-szan (történelemszakos, magyarul tudó japán lány) mondta annak idején, sokkal precízebben, a “planétás cédula”:
A dolog nem túl bonyolult, egy kisebb (100-300 yen körüli összeget) átad az ember a szentélyüzemeltetőknek, mire kap egy jóscédulát, rajta kicsi (吉, “jó/nagy szerencse”), daikicsi (大吉, “nagy nagy szerencse”) és hasonló feliratokkal, rosszabb esetben valamilyen baljóslatú változattal.
Az aranyos, hogy nem magát a cédulát húzza az ember, hanem egy dobozban vannak pálcikák, azt rázogatják, és a dobozból húznak pálcát, mire a rendkívül szolgálatkész eladóleánka előveszi a megfelelő számozott fiókból a jóscédulát (kegyetlenül leszidtak, hogy ne fényképezzek “befelé”, de hát néha én is lehetek buta turista):
Mármost az ok, amiért nem tudom biztosra, hogy milyen negatív feliratokat lehet húzni, az, hogy nem is nagyon szoktam én o-mikudzsit vásárolni, de kicsi-nél rosszabbat még soha nem is húztam. Ennek részben az az oka (és ezért van nagyon kitalálva ez a pálcikás dolog), hogy én főleg nagyobb ünnepek idején jártam szentélyben, és olyankor kicserélik a cédulák túlnyomó részét mindenféle pozitívra, mert – hogy egyetemi tanárom szavait idézzem – olyankor “senkinek nincs kedve rosszat húzni”.
Természetesen Japánban mindenre van megoldás, arra is, ha véletlenül nem jót sikerülne húzni. Az ilyet fel kell aggatni a környékbeli fákra, hogy annak legyen balszerencséje… illetve, mivel az ilyen látogatottabb helyeken ugye kisebb hadseregnyi ember fordul meg egy nap, a segítőkész szentélyi dolgozók mindjárt ki is raknak rendkívül praktikus kis ruhaszárítókat, amelyek sorsát tönkre lehet tenni a kis cédulákkal:
Az ilyen cetligyűjtők sorsa borzalmas lehet, ha csak a cédulák töredéke is beteljesül. Próbáltam gondolkozni, hogy milyen sors vár rájuk (nyilván veri az eső, fújja a szél), de bizonyára éjszaka jönnek még a démonok és csiklandozzák is őket…
* * * * * * * * *
A másik dolog, amit be szeretnék mutatni, és szintén a szentélyt gazdagítja, a “kívánós táblák”. Ez roppant egyszerű dolog, az ember átad egy kisebb összeget a szentélyüzemeltetőknek vagy képviselőjüknek (nem tudom, tetszenek-e figyelni, majdnem minden esemény így kezdődik, szentélyt üzemeltetni meg buddhista papnak lenni egyáltalán nem rossz business, mocsok nagy autókkal szoktak járni a papok), mire kap egy kis fatáblát, amire felírja, hogy mit kíván, és kikötözi egy másik fajta ruhaszárítóra:
Aztán a kívánság teljesül. Vagy nem. Bár nyilván teljesül, mert különben minek fizetnének annyit érte?
A kívánságok között találhatók teljesen aranyosak:
(daigaku gókaku, “Sikerüljön az egyetem!!), néhány szívszorongató is:
(“(oly módon,) hogy édesanyám gyógyuljon meg teljesen”), és akkor mindjárt kis japán nyelvtan: a szokásos formula az a “XXXX (no) jó ni” és a konkrét ige (“kívánom”, “szeretném”) lemarad. Ugyanez a szerkezet használható viszonylag udvarias kérésre akár beszédben is.
Zárásnak viszont bemutatnám a kedvenc táblácskámat:
Ezen ugye az látható, hogy Kekkon dekimaszu jó ni, Csihiro, azaz “hogy sikerüljön férjhez mennem, Csihiro”.
Mármost kövezzenek meg, lehet, hogy vízibölény vagyok a finom rezdülésekkel teli japán kultúrában, de nem lett volna sokkal eredményesebb ugyanez a táblácska, ha Csihiro drága a telefonszámát írja rá a táblácskára, horribile dictu rátűz egy fényképet?