Miwa beígérte, hogy fél tizenegyre idejön, hogy átnézzem az angol önéletrajzát, aztán fél tizenegy után öt perccel kopognak az ajtómon, hogy a Fujiwara-san nem ér rá. Gőzöm nem volt, ki az a Fujiwara-san, aztán egy idő után tisztázódott, hogy az a Miwa, csak nem tudtam a vezetéknevét. Mindenesetre sikerült szinte az egész lemaradt naplót befejeznem délelőtt. Csak egyre mentem be az egyetemre: a tegnapi Shakey’s után egyszerűen nem voltam éhes.
Matsuda sensei gyönyörű volt, kedves és vidám. Egész elfelejteni látszott, hogy két hete feleslegesen utaztattuk meg. Én azért szép udvariasan bocsánatot kértem, és elővettem egy kést, és nekiláttam (majdnem) a bal kisujjamat lefűrészelni. (Yakuzáknál egyfajta bocsánatkérés.) Nevetett, aztán kapott egy papírból hajtogatott darut, aztán egy virágot, aztán egy babát (ezt nem papírból), aztán még két darut meg még egy virágot, meg az óra alatt további három pici darut. Teljesen kiakadt, de látszott, hogy örül nekik.
Az óra nagyon vidám volt, mindenféléről beszélgettünk, néha sajnos a tananyagról is; Tad fáradt és lusta volt, de sajnos, így is jobb nálam; a másik háromnál viszont egyértelműen és lényegesen jobb vagyok. Rengeteget dobnak rajtam a másik fajta, sokkal nehezebb órák; az itt előforduló dolgokat most már mind kényelmesen ki tudom fejezni japánul.
Tad lassan bármilyen nőstény nemű dolog (tehát női bicikli) iránt is vágyat kezd érezni, és elég keményen húzni kezdte a tanárnőt, hogy egyedül lakik-e (nem, a szüleivel), meg hogy van-e barátja (nincs) meg hasonlók. Mármost a tanárnő nem néz ki huszonnyolcnak sem, de ha az ember már látott pár száz japán nőt, és jobban odafigyel a szeme sarkában a ráncokra, akkor rájön, hogy legalább negyven. Rákérdeztem, hogy nyugodjon már meg Tad; a tanárnő végül is nem mondta meg, de kiderült, hogy tényleg legalább harmincnyolc-negyven. Tad kiábrándult, én még mindig imádom. Valószínűleg azért nem házasodott meg, mert túl értelmes a japánokhoz képest.
Este a változatosság kedvéért Tatiana grafikonokat rajzolt úgy 11-ig. Eközben én lementem telefonálni Attilával, szóba elegyedtem egy nepáli sráccal, akiről kiderült, hogy hűtőszekrénytúltengésben szenved, és az egyik nem is kell neki, mire gyorsan elhoztuk tőle. Na, végre én kaptam valamit ingyen, olcsóbban, mint az Attila. Igaz, tévém még nincs.
A hűtő rettenetesen büdös és nagy, de van neki nagy mélyhűtője. Kimászott az erkélyre (na jó, segítettünk neki ketten is), kinyitotta az ajtaját, és most szellőzik. Alighanem szombatig.