A yokohamai egyik Rotary Club kirándulást szervezett nekünk a miurai tengerpartra, halászattal és sütögetéssel egybekötve. Reggel fél nyolckor találkoztunk, egy csomóan elkéstek, úgyhogy nyolc után már el is indulhattunk. A buszban lehetett karaokézni, én is énekeltem egy John Denver-számot (Take Me Home Country Roads), a vártnál jobban. Népszerűségem emelkedik, bár ez egyelőre csak az irigy férfiak számával mérhető.
A parton kiderült, hogy nincs kötelező program, egy vagyunk a negyvenhétmillió sütögetős csoport közül. A nap nem sütött, de meleg volt; Nakae, a kevésbé cimpátikus japán srác bement fürdeni a tengerbe. Mindenki szerint tök hülye volt, aztán végül is megnéztem, milyen hideg a víz (legalább 21 fokos volt), átöltöztem, és utánamentem. Aztán beszélgetni is kellett, meg szumóztunk Masaóval, játékból. Az egyik kínai srác, jó nagy darab, beindult, hogy ő is szumózni akar velem. Mármost én kicsit rosszul fogtam meg és levertem a szemüvegét; aztán beindult azon, hogy előzőre összeakaszkodtunk, és egyforma erősnek látszottunk (nem nagyon vettem komolyan), és mindenáron nyerni akart. Mire én – mivel a karom hosszabb volt – egy másik, teljesen szabályos technikával egyszerűen kilökdöstem a körből két másodperc alatt, mindenki nevetett, ő meg nem értette, hogy mi van. Sajnos, a szemüvegéből kiesett az egyik üveg, és tíz percig vagy tizenöten azt kerestük. Féltem, hogy rossz vége lesz, de aztán valaki megtalálta, és mindenki megnyugodott.
Nakaéval visszamentünk a vízbe, elúsztunk jó messzire – hogy mennyivel könnyebb tengerben! –, aztán mire kijöttünk, már mindenki evett. Volt rengeteg sült hal, meg egyéb sült dolgok; aztán amikor yakisobára került a sor, el kellett menni halászni. Rém sok macera árán (körülbelül negyven ember húzta a hálót és disznó nehéz volt) nem fogtunk semmit, két kósza tengeri csillagon, három polipon, négy-öt makrélán meg rengeteg hínáron kívül.
Iszonyatos mennyiségű yakisobát vittek ki a Rotarysok; nem is bírtuk megenni az egészet. Kawarai-san (a portásnéni, ő is jött) begyűjtötte a maradékot nekem, mint a Kaikan egyetlen említésre méltó yakisoba-szakácsának. Mármost eredetileg ő csak egy pár zacskó instant yakisobát akart szerezni, de a Rotarysok egy kicsit beindultak: végül is mintegy tizenöt zacskó tésztát, egy csomó zöldséget, hat sört, két pohár szakét meg egy sminklemosó krémet hoztam haza. (Ez utóbbi talán picit furcsa lehet; nos, nagy tételben egy, a hölgyeknek kitalált nyereményjáték díja volt, csak kicsit elszámolták, és boldog-boldogtalannak jutott.)
Viszonylag hamar visszajöttünk (na ja, szumó-idény van, mindennap négytől hatig ez megy a tévén). A buszban visszafelé megint énekeltek a fiúk, csak ezúttal fejenként két-három sörrel bátrabban. Szóval irtózatos zajt csaptak, és bunkók is voltak. Aztán a végén, egy pillanatnyi csöndet kihasználva, meglehetősen formális japán nyelvet használva bocsánatot kértem, meg megköszöntem a Rotarysok végtelen türelmét és hálálkodtam, hogy milyen szép is volt a nap. Meglepő módon a külföldi diákok közül buktak ki néhányan, pont a japánul jobban tudók; nagyon kevesen tudták, hogy én ilyen mondatokat is tudok, többek közt én sem. S mivel a kiejtés elég szép volt, páran rövid ideig azt is hitték, valaki japán beszélt.
Itthon kiderült, hogy leégtem, de nem tudom, mitől, mert a nap egy percre sem sütött; vettem egy forró fürdőt, és elaludtam. Este még hat oldal hátravolt Tatiana előadásából (holnap már utazik, ki is fizette a fáradozásaimat – én hülye, csak 1000 yent kértem tőle), aztán Attilával ettünk még egy yakisobát, és most már nagyon későn van.