Mérsékelten volt izgalmas a “Kultúrák közötti kommunikáció”. A csoportomban lévő két japán nem igazán ötletgazdag, bár ez érthető, mert a japán nyelv sajátosságait feszegetjük, és ők a japánon kívül nem nagyon beszélnek mást. A tanárok kezdenek rászokni a házi feladatokra, és ez nem nagyon tetszik; egyedül is éppen eléggé el tudom rontani az estéimet.
Visszaolvasva, rájöttem, hogy már jó ideje nem írtam a menzáról. Igazából már április vége óta nincsen menü, külön kell válogatni. Ez azt eredményezte, hogy – mivel drága pénzért egy nagy hamburgert, vagy bőrös csirkemellet mégsincs kedvem venni –, még olcsóbban eszem, szinte mindig egy adag rizst, egy rántott valamilyen halat, meg egy tál salátát (jellemzően káposzta és kukorica). Ez így pont 300 yen, és jól meg lehet öntözni a salátát (meg a halat is) salátaöntettel, a tea még mindig ingyen van, és egész jól lehet lakni tőle. Más kérdés viszont, hogy ugyanennyi pénzből sokkal változatosabbat is tudnék főzni egyedül – ha nem sajnálnám rá az időt.
Délután írott nyelv és újságolvasás, meg nyelvészet. Elég fárasztó. Most egy kicsit úgy érzem, mintha leültem volna, pedig biztos, hogy mostanában is mindennap egy csomó minden ragad rám. Hétfőn és kedden, pláne a negyedik óra után azért már nagyon nehéz koncentrálni. Sokan nem hiszik el, de pokolian el lehet fáradni abba, ha az embernek egész nap idegen nyelven (ráadásul olyanon, amit nem is tud igazán jól) kell beszélnie.
Egész nap esett az eső, és délutánra eltűnt az esernyőm a bejárati tartóból. Volt egy, régi ócska, hasonló helyette, ami késő estig senkinek nem kellett, valószínűleg ahelyett vitte el valaki. (Ezt azért én elhoztam, de az egyik drótja törött.) Később egyeztettünk az Attilával, és kiderült, hogy valószínűleg az övét lopták el, de ő meg jóhiszeműen elvitte az enyémet, lévén a kettő tök egyforma. Abban maradtunk, hogy tartsa meg, és legfeljebb vesz egyet a szülinapomra.
Este megjött Sawaki proftól a levél, hogy jótáll értem, a hitelkártyámért.
Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy legyen szülinapi partim, annyian kapacitáltak. Nyomtattam egy csomó kétnyelvű meghívót, bedobáltam a postaládákba (nekünk 15-ünknek, meg akivel már úgy összebarátkoztam valamennyire a kollégiumban). A probléma az, hogy jelen pillanatban úgy 15 fiú és úgy 5 lány van meginvitálva. Nem jó az arány.