Délelőtt japán nyelv Yomota tanárnővel.
Sajátos technológiákat fejleszt ki az ember a háromórás japán nyelvórák túlélésére. Én általában lustán indítok, mert valahogy itt minden tanár az első félórát bemelegítésre, felpörgetésre szánja. Én sajnos kifogok minden technikájukon, de a többiek lelkesek, és nem tűnik fel nekik, hogy én félgőzzel sem működöm. Aztán belőlük egy óra alatt kifogy a szusz; én ilyenkor jövök, aztán a végére mindenki kikészül, tanárokat is beleértve. Igazából nem lenne semmi baj, de a csoportban amúgy is nagy a szórás; Tad meg én vagyunk a legjobbak, ő még mindig jobban beszél nálam, bár ingadozik a dolog, mert én meg egy csomó mindent elolvasok, amit ő nem. Taró precízen lusta, utál olvasni, beszélni egész jól tud, de negyedik általános iskolás kandzsikat nem tud elolvasni. Budi-szan (kénytelen vagyok ilyen udvariasan beszélni róla, mert magyarul valahogy nem jön ki jól a neve, pedig rém rendes srác) hajt, meg igyexik, de hát összesen nem tanul még egy éve japánul, és tényleg nagyon le van maradva. Elena meg egyszerűen nem tudom, mit akar. Lusta tanulni, nem tud japánul, öreg, orosz, közölte, hogy a több, mint 2000 dolláros ösztöndíjunk futrinka, otthon többet keres, igaz, Moszkva drágább is, mint Tokió; szerintem körülbelül százezer yent telefonált el múlt hónapban haza; a kiejtése hátborzongató, affektál, márpedig a japánban ezt valahogy nem szokás; és az óra háromnegyedén kikapcsol. Mármost én tiszteletben tartom mindenkinek az érzéseit, de nagyon lehangoló, amikor mindnyájan egészen jól értünk már valamit (Budi-szan is), már csak Elenának kellene gyorsan még egy példamondatot mondania (miután mi mindnyájan mondtunk, ilyenkor azért általában nem nagy frász), és erre közli, hogy nem érti… a kérdést.
Délben irány a CO-OP. Embernek szépen megköszöntem, hogy milyen sokat fáradozott értem; aztán megjegyeztem, hogy nem igazán stimmel a szám, amit bediktált, mert ugye, nézze csak, még a prospektuson is 16 számjegy van. Egy rém intelligens megjegyzés után (“Nahát, nédda, tényleg!”), lázasan elkezdett telefonálni, aminek ugyan legalább az egyharmadát nem értettem, de a maradékból kiderült, hogy japántól szokatlan mértékben kavar… értem. Aztán be is vonult kis szobájába, ott telefonált tovább, majd kijött, és mondta, hogy bocs, meg hogy jöjjek vissza óra után, és meglesz a szám.
Yamada sensei órája rekordunalmas volt (és most nem is vittem képeslapokat megírni, se papírt hajtogatni). Újabb önként kijelölt barátok tűntek fel a színen, megint volt egy, aki magyart akart, de ezt már ismertem a nyelvészetóráról. Mindenesetre most már sokkal egyszerűbb nevet cserélni: nem kell felírnom a kisebb novellára rúgó címét a Kaikannak, csak a telefonszámomat. És tényleg, hívnak is néha. És hát persze, egész héten osztogattam – lányoknak – meghívókat a szülinapi bulira, úgy számoltam, jó, ha tizedük eljön (és úgy is lett).
Kisebb mértékű ünneplészetet akartam rendezni annak örömére, hogy meglett a hitelkártyaszámom. Már egy ideje, nosztalgiából el akartam menni az itteni (egyik) Wendy’sbe, és most kapóra jött az alkalom, meg éhes is voltam. Attila is jött, félgőzzel lelkesedve. Végül is neki lett igaza. Egyrészt itt picik a hamburgerek, meg minden, és nincs is saláta. Több, mint 600 yenért (van nap, hogy összesen nem költök ennyit kajára) ettem egy csirkés szendvicset, meg kb. egy deci chilit. (Ő is egy hamburgert meg egy krumplit.) Hát jól nem laktunk, az egyszer biztos, de meghívtam egy jégkrémre.
Közben kicsit elfeledkeztünk, vagy inkább nem törődtünk azzal, hogy valami partira vagyunk hivatalosak 6-tól, és 6 után 3 perccel értünk haza. Ott már mászkált néhány öltönyös ember, Yamada sensei is, például, mire beijedtem, két perc alatt öltönybe ugrottam, és vágtáztam át a szomszéd épületbe (az is kollégium, csak még sosem voltam ott), ahol már rengeteg nyakkendős volt. Kiderült, hogy ez megint valami Rotary-rendezvény, ahol minket nagyon szeretnek, és egy csomóan beszédet fognak mondani, mint a japánok általában. A diákok rengeteget késtek: Attila az utolsók közt futott be, mintegy 30 perccel 6 után. Temérdek ételtől roskadoztak az asztalok; kicsit elfelhősödött a tekintetem, amikor arra gondoltam, hogy nekünk is pont ma kellett wendizni. Rengetegen voltunk, frissiben érkezett diákok, kaptunk fejenként egy csokor virágot is; én először lilára cseréltem a rózsaszínűt, amit kaptam, aztán odaadtam valami nőneműnek, annál mégiscsak jobban fest.
Mindenesetre túléltük a beszédeket, bár mindenki izzadt, kivéve a nagyon délről jötteket, akik viszont kabátban voltak. Egyébként tanulságos látvány egy indonéz, amikor felöltözik. Jellemzően valami szép, mintás ing, teljesen európai vászonnadrág… és papucs. Vagy szandál. Lényeg az, hogy mezítláb. Az Attila teljesen ki van bukva a thai fiútól: kabátban, sapkában ül a legrohasztóbb melegben, az óra alatt is, de mezítláb. Egyszerűen nem értjük. Miért nem vesz egy zoknit?
Aztán sokáig ettünk… Volt minden, szusi, szendvics, ittam vagy egy liter narancslét, aztán sült, rántott húsok és tengeri herkentyűk. Nagyon mexerettem a garnélarákot; otthon, amikor legutoljára láttam, 1200 forint körül volt fél kiló. Itt sokkal olcsóbb, viszont a fizetések is jóval magasabbak… Szóval, ettem már garnélarákot rántva, sütve, főzve, nyersen, meg szárítva. Talán egyedül darálva nem.
A parti után, ezúttal a mi épületünkben, diszkó kezdődött. Hát jó sokan összegyűltek, olyan figurák is, akiket egyáltalán nem ismertem, meg jöttek japánok is, az önként kijelölt barátaink közül néhányan, illetve a Rotarysok lányai, meg olyan külföldiek, akik már itt vannak, vagy csak éppen másik kollégiumban laknak. Egészen jó volt, leizzadtam, mint a ló; megtáncoltattunk néhány Rotarys lányt, a Tad majdnem rámászott az egyikre, az békésen tűrte (Tad már kezdte nyeregben érezni magát), aztán egyszer csak közölte, hogy akkor most mennek haza. Látni kellett volna Tad arcát. Végül is majd mindenki hazament; 11:40 körül a maradék népség elhatározta, hogy még elmennek egy kicsit mulatni Kannaiba (öt megálló ide), én viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy megvívjak a NiftyServe-vel.
Majd egy óráig csak előkészülődtem; megírtam haza a levelet, összegyűjtöttem minden papírt, ami kellhet, stb.; aztán jött a nagy pillanat. Ugye, előző nap már egyszer eljutottam odáig, hogy a hitelkártyaszámomat kellett volna beírni; most gyönyörűen sikerült, bejelentkeztem, a rendszer szeretett, csak nagyon japánul volt; letöltöttem a kötelező tájékoztatót, majd megpróbáltam levelet küldeni haza. Akkorát koppantam… Pedig számíthattam volna rá: az on-line bejelentkezésnél végül is mindenféle szemét hitelkártyaszámot meg lehet adni, csak a formátumot ellenőrzi a rencer, úgyhogy kézzel utána kell járniuk, és ez – a tájékoztató szerint – legalább két-három nap. Mármint gondolom, hétfőtől. Mindenesetre a Nifty-n belül lehet leveleznem, hát majd írok Sawaki profnak.
Éjjel kettő lett, mire lefeküdtem.