Most megint egy kicsit úgy érzem, hogy jobban megy a japán. Múlt héten eléggé elkeseredtem, mert úgy éreztem, hogy semmit sem tudok. Most azonban néhány tök ismeretlen szöveg (köztük újságcikk) több, mint háromnegyedét első ránézésre elolvastam, köztük egy csomó olyan szóval, amikről tudom, hogy március előtt még csak nem is láttam őket.
A nap maga eléggé unalmasan telt, de hát a hétfők és keddek már csak ilyenek. Hosszas töprengés után mégiscsak megkértem Sasaki tanárnőt, hogy hadd ne járjak az óráira. Egyrészt így végre szabad lesz a szerdám (ezt nem mondtam neki), másrészt meg tényleg kezdett semmire sem jutni időm. A mosás, főzés, takarítás, bevásárlás, stb. rengeteg időt elvesz, hasonlóképp az utazás az egyetemre és vissza. Este Attila szinte mindennap beállít, és – mivel bizonyos akaratlan népszerűségre szert tettem – sokan mások is.
Tatiana visszajött Angliából, állítólag az övé volt a legjobb, de legalábbis a legszínesebb előadás; kaptam tőle képeslapot (postán), meg egy kémregényt angolul (ezt nem pontosan értettem, de szülinapra, és ajándék kémregénynek ne nézd a fogát). Napközben további csomó ember szabadkozott, hogy nem tudott eljönni a partira, és további ajándékokat kaptam. Az utolsó órán megint majdnem elaludtam, de végül túléltem.
Este – természetesen – még mindig nem lehetett e-mailt küldeni az Internetre.