Természetesen se éjjel, se reggel nem jött semmi. Délután telefonált Emo, és kiderült, hogy a felesége bent sem volt az egyetemen.
Délután Matsuda tanárnő ismét sziporkázott. Talán ő az egyetlen, akinek végig ébren bírok maradni mind a három órája alatt, nem kapcsolok ki, ad absurdum nem alszom el. Igaz, lexikai egységeket nem sokat tanít, a könyv gyakorlatait is ímmel-ámmal csináljuk vele, viszont nagyszerűeket beszélgetünk.
Hazatérve szépen össze kellett szedni magunkat, mert a Rotarysok (ezúttal egy másik klub) meghívott valami heti/havi/csodatudjamilyen taggyűlésükre. A várakozásnak pontosan megfelelően rém unalmas dumával kezdődött, el is aludtam rajta, aztán viszont nagyon sokat lehetett enni. Kaptunk egy vázát is, fejenként. Utána elcsábásztak: elmentem, életemben először (és valószínűleg egy darabig utoljára is) karaokézni. A dolog úgy indult, hogy a Tad megint sokat ivott, és két viszonylag csinos lány is volt ott (tehát beszélgetni próbált velük), és valahogy felvetették, hogy elmennek énekelni; én persze, hazafelé igyekeztem, de aztán végül is elég sokan elmentek, köztük Masao is, az a japán srác, akit a legjobban megkedveltem, és mivel voltak már nyolcan, gondoltam, most az egyszer én is megyek, nem kerülhet olyan sokba.
Hát sokba került. Rengeteget gyalogoltunk, mire találtak egy kedvükre való helyet, az meg fejenként ezer yen volt másfél órára. Összesen voltunk öten mi, diákok (Tad, Taró, Nakae, Masao meg én), meg négyen valami cégtől (a két lány, egy idősebb, meg egy fiatalabb pasi).
Tadből kezd néha precízen elegem lenni, pláne, ha iszik. Látatlanban, előre meg tudtam volna mondani, mi fog történni; elsőként kivágódott énekelni (még azt is sejtettem, hogy mit, Fukuyama Masaharu: Hello-ját, állandóan ezt nyomja), ami egyébként nem is volt rossz, de a hányinger kerülget az ausztrál önimádattól. Aztán jöttek a többiek is; a lányok halkak voltak, Nakae hangos és hamis, az idős pasi tiszta, de olyan hangos, hogy recsegett. Sokadiknak én is elénekeltem a Queennek a Crazy Little Thing Called Love-ját, egész jól sikerült, bár megint rájöttem, hogy nagyon precízen tudni kell a számokat, ha az ember karaokézik. (Egyébként nagyon rosszul hallottam magam.) Tad közben többször is fordult, ahogy egyre részegebb lett (ha valakinek még nem esett le: ha már egyenlően osztottuk el a fizetséget, egyenlő mennyiséget is illik énekelni); rám átlag félóránként került a sor, azaz még kétszer. Először a Beatles Back In The U.S.S.R-ját próbáltam előadni, gondoltam, azt nem ronthatom el. Tévedtem, miután nem hallottam a saját hangomat, az első két versszakot totál hamisan énekeltem el. Szerencsére utána magamra találtam, állati jó lett a maradék kétharmada, de ez nem tűnt úgy, hogy kárpótolná a közönséget. Végül pedig Masaóval előadtuk a The Sound of Silence-t, én voltam a második szólam. Megint alig hallottam magam, de Tad szerint szép volt.
Egyébként nagyon hangos volt az egész, haszna/érdekessége összesen talán ha kettő. Egyrészt megismertem egy pár népszerűbb japán slágert, másrészt hallottam egy igazi japán rap-et (vagy valami hasonlót).