Jó későn sikerült ébredni, pedig mindenképpen be akartam menni az egyetemi ünnepségre. Végül is összesen háromnegyed órát töltöttem a külföldi diákok standjánál; kiraktam én is néhány pesti képeslapot, meg babát, hátha valakinek nincs jobb dolga, mint hogy ilyeneket vegyen. Az ötletet az adta, hogy a thaiföldiek is kirakták fél Thaiföldet egy asztalra, nagyon szép dolgokat nagyon olcsón. Mire odaértem, a malájok már nagyban főztek, és állt a bál. Óriási nyüzsi volt, rengeteg sátor, minden csoport valami ennivalót próbált eladni, az egész rettenetesen hasonlított arra, amikor a pesti butikosok egymástól vásárolnak. Sajnos, hamar el kellett indulni.
Jegyem ugyan csak egy volt, de az egyik kínai lányt rábeszéltem, hogy Kalákát többet úgysem lát (meg hall), gyüjjön el, majd csak lesz valahogy. Hát utaztunk vagy két és fél órát összesen, Yokohama ugye erősen délre fexik Tokiótól, és annak meg a bal felső (iskolázottaknak: északnyugati) sarkába kellett mennünk. Előnye a dolognak abból származott, hogy a kínai lány gyakorlott módon verte át a Japan Railwayst, és így egy kicsivel olcsóbban utaztunk. (Én is ismertem a móccert, de gyakorlati okokból nem tudtam alkalmazni, lásd alább.)
Pusztán ismeretterjesztés okából, valamint a japán kultúra és mindennapos élet egy kevéssé ismert részének feltárása végett ismertetem a módszert, hogyan lehet iszonyú olcsón ingázni a JR-vonalakon (és hogyan teszi ezt nap mint nap több millió japán). Szóval a japán jegyrendszer a londoni metróhoz hasonlatos: az ember vesz egy automatából jegyet, és az állomásra belépéskor egy masinába beledugja, ami kilyukasztja. Megérkezvén, az állomásról kifelé haladván pedig a masina másik felébe dugja be, ami ellenőrzi, hogy tényleg megfelelő jeggyel jött-e az ember, ha igen, nagyon szépen megköszöni, ha nem, összecsapja mindenkinek, amije van.
Mármost régebben még csak-csak voltak kalauzok a JR-vonalakon, de ez az új rendszer annyira bevált, hogy leszoktak róla. Így hát hosszabb távon – mondjuk Yokohamától Tokióig – némi előkészülettel olcsóbban is megúszható a dolog. Yokohamánál beszáll (mármint hogy bemegy az állomásra) az ember a legolcsóbb jeggyel, ami van, ez 120 yen, momentán Higashi-Kanagawáig. Aztán utazik, mint aki legjobban érzi magát, és Tokiónál kiszáll egy – már jó előre megfelelő mennyiségben beszerzett – jeggyel, ami viszont meg az eggyel a Tokió (állomás) előtti megállótól (adott esetben Yurakucho) szól Tokióig, és nyilván ez is 120 yen. Yokohamától Tokióig viszont 440, a megtakarítás 200 yen.
(Azt hiszem, megint kimaradt egy apróság, ami itt nyilvánvaló, de otthon nem biztos. Szóval Japánban minden város központi pályaudvarát mindig úgy hívják, mint a várost. További megállók aztán ezrével vannak, csak Tokióban vagy száz, azok pedig megint csak a környék nevére hallgatnak. A fenti példa tehát Yokohama és Tokió központi pályaudvara között zajlott; ezzel együtt, amikor az ember Tokióba utazik, a legritkább esetben megy Tokió pályaudvarra, hanem Akihabarára, Shinjukura, Shibuyára, satöbbi.)
A dolog buktatói és kényelmetlenségei szemmel láthatóak. Először is, minden előkészület ellenére legalább 240 yenbe kerül oda (és ugyanennyibe vissza) mindennap, tehát rövid távon nem éri meg. (Viszont a fővárosi japánok túlnyomó része nem rövid távon ingázik.) Másodszor, időről időre némi pénzt és időt kell áldozni arra, hogy a megfelelő állomásokon az ember kiszállva, egy-két hónapra elegendő mennyiségű jegyet vegyen magának. Mindent összevetve tehát, tényleg csak hosszabb távon ingázóknak éri meg a dolog, ezért nem is nagyon tudtam én semmi ilyet csinálni eddig (meg hogy olcsó legyen, mi nemcsak, sőt, lehetőleg nem JR-vonalakat használunk).
Igen ám, csakhogy mivel mexűnt a kalauzok nagy része a JR vonalain, és mivel a JR (lévén a volt államvasutak, most már hét privát céggé szabdalódott) lefedi Japán egész területét, és mivel csak az állomásról kilépve kell fizetni, ezért kis szerencsével akár be lehet utazni egész Japánt 120 yenért, ha az ember nem megy ki az állomásokról. El lehet menni akár Hirosimáig, és visszajönni; értelme semmi, de milyen olcsó.
Na most ez persze marhaság (és azért háromból egyszer-kétszer a vidéki vonalakon is vannak kalauzok, legalábbis a tíz-húsz megállónál hosszabb járatokon), de a lényeg az, hogy ha valaki küld messziről, például Hirosimából egy megfelelő, Hirosimáig szóló 120 yenes jegyet, akkor akár Hirosimáig is el lehet utazni 240 yenért, azaz akkor is megéri, ha nem ingázik az ember. Vagy ha mást nem, hát odafelé tisztességes, de úgyis van yokohamai jegye, oszt’ legalább visszafelé spórol.
Mindez persze egyelőre elméleti fejtegetés, sem nem utaztam messze, sem nem vettem még rengeteg olcsó jegyet, de jön még a nyári szünet…
Vissza a Kalákákhoz. Szóval egy jegyünk volt csak, azt odaadtam Tó Kónak (így hívják, kínaiul Tong Hong), és elkezdtem beszélgetni a jegyszedő nénivel, hogy minket ám a Kalákák hívtak, de csak egy jegyet küldtek, micsináljunk. Erre rettenetesen elkezdtek töprengeni (a közhiedelemmel ellentétben egy japán nőt sokkal egyszerűbb gondolkodóba ejteni, mint teherbe – általában elég hozzá megkérdezni, hogy merre van észak), de aztán én, miután fel voltam készülve, hogy a másikat úgyis ki kell fizetni, felajánlottam, mire majdnem lábat csókoltak, hogy úgyis jótékony célokra megy. (Kétezer yen egyébként nagyon kis pénz itt egy koncertért – a csikágói szimpatikusokat 24 ezerért hallgathattam volna élőben –, a vonatjegy majdnem többe került volna, ha nincs Tó Kó, úgyhogy nem volt vita.)
Ha már viszont fizettünk, megkérdeztünk, hogy találkozhatunk-e velük, és igen, lehetett; ilyen közel eddig csak egyszer voltam hozzájuk, akkor is valami japán ismerősük cipelt fel hozzájuk. Kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a koncert. Rengeteg gyerek volt, valami gimnázium Kodály-termének javára jótékonykodtak, így aztán sok népdal meg gyerekdal volt, de azért egyáltalán nem volt rossz. Voltak más magyarok is, úgy tízen talán, koncert után aztán beözönlöttünk az öltözőbe, gratuláztunk, jöttek japánok is, mert Huzella Péter aszonta, hogy bárki kipróbálhatja a dorombot. Na kik jöttek? Hát persze, hogy ezeréves öreganyók. Ott vihogtak (főleg miután beszóltam, hogy a doromb “csó kantan“, azaz kb. “tök egyszerű”, ebben a stílusban), az egyik kishíján ki is ütötte a protézisét a dorombbal, de Huzella ígérete, hogy legkésőbb három perc alatt megtanulják, bejött. Mértem, két perc ötvenöt után a legbénábbnak is mexólalt. Huzella tud valamit.
Begyűjtöttük az összes Kaláka névjegyét, végre találkoztam néhány követségi alkalmazottal is, most már legalább tudnak rólam. Hívtak is rögtön focizni, mire kénytelen voltam biztosítani őket afelől, hogy aki nálam rosszabul focizik, az festi magát; erre közölték, hogy nem baj.