Tényleg itt a tsuyu. Egész nap esett, úgy, hogy egy pillanatra nem hagyta abba; következetes, egyenletes tempóban. Hát, ha tényleg ez lesz egy hónapig, tényleg ocsmány egy kedvem lesz, az biztos.
Huan, a mexikói megemlítette, hogy ő valami sportlétesítménybe jár, és hogy ingyen el tud vinni, megmutatni, csak most éppen be van zárva. Én be lettem sózva, mert már nagyon hiányzik a mozgás. És azt mondta, hogy egyébként olcsó.
Bizonyára akadnak olyanok, akik sérelmezik, hogy ebben a naplóban viszonylag tök hétköznapi dolgokról van szó; sehol gésák, meg teaceremónia, meg virágrendezés; kalligráfia is csak egyszer volt, karate meg egyszer sem. Mindennek a legfőbb oka, hogy egyrészt én tényleg hétköznapi életet élek, másrészt meg bizonyos tradíciók közel fénysebességgel távoznak a japán mindennapokból, hasonlóan, ahogy nálunk is megcsappant a bőgatyás csikósok száma az elmúlt negyven évben.
Mindezzel együtt, meg kell állapítanom, hogy szégyenletesen keveset írok japán szokásokról, kultúráról, satöbbi. Ennek persze egyik oka az, hogy én nem vagyok japán, viszont egyedül lakom, tehát pont annyi japán szokás van az életemben, amennyit én magam csinálok. Másrészt pedig az, hogy egyre nehezebb “tövestül japán” szokásokat találni, merthogy ezek szemrebbenés nélkül bármit átvesznek bárhonnan. A viszonylag ismert sukiyaki különben portugál eredetű étel; a nem is olyan rég még népételnek számító ramen meg kínai, még a század elejéről.
Amerikát jellemeztem egyszer úgy, hogy ott minden van, csak marha nagyban. Hasonlóan intellektuális mondatot barkácsolva az itteni állapotokra: Japánban minden van, csak sokkal inkább. Tényleg szemrebbenés nélkül bármit, bármilyen szokást átvesznek (és néha ugyanúgy hidegvérrel megerőszakolják), ami aztán eszement gyorsasággal elterjed. A legújabb heppek közé tartozik a haj (és egyéb szőrzetek) festése, a rádiótelefon, csóróbb középiskolásoknál a személyihívó, a fehérember-féle kettős szemhéj (kenőccsel és műtéttel is el lehet intézni), valamint lányoknál a magassarkú cipőhöz húzott, a bokától térdig tartó fehér lábszármelegítő.
Ha már a szem módosítgatásánál tartunk, először nekem fel se tűnt (mert a kettősszemhéj-műtét után ugyan nagyobb lesz a szem, de még mindig kicsit mandula alakú), aztán mégiscsak, hogy sokan vannak a mifélénk; aztán most, hogy már egész tudatosan figyelem, tizenhat év felett valami iszonyú nehéz lányt találni sima mandulaszemmel. A kicsiknek persze, még van, meg az öregeknek, de ez is valami iszonyú tempóban terjed. Pedig kár, mert rém rondák.
Ha mégis válaszolni kellene arra, hogy milyen is Japán, bajban lennék. Korábban nem hittem el azoknak, akik már látták, hogy tényleg ilyen eszement sebességgel változik; most meg már tavaly szeptember óta is érzek különbséget (akkor például még sokkal kevesebben festették a hajukat; viszont most a középiskolások, főleg lányok most már gyakorlatilag kivétel nélkül). Japán egyébként egy teljesen ellentmondásos ország, amely lakosságának 90 százaléka európai normák szerint is egészen normális életet él, öltönyt húz, főz, vasal, takarít; a maradék meg egészen furcsa dolgokat művel. (Például zen-pap.) És óriási ellentétek húzódnak a kettővel ezelőtti meg a legfrissebb generáció között. Az idősebbek még emlékeznek, mennyire nem volt semmi az ő gyerekkorukban, a fiatalok meg lázonganak egy csomó minden ellen.
Szóval a népművészetek egyelőre most szünetelnek; nyáron majd valószínűleg utazom egy picit, meg több szabadidőnk lesz, és akkor én is több ilyesmit látok. Különben egyre jobban tetszenek a japán kertek.