Jó időben akartam indulni az egyetemre, amikor eszembe jutott, hogy fogalmazást kell írni. Eddig még egyetlenegy írásbeli leckét sem csináltam meg semelyik órára (mert nagy részük ökörség, meg mert eleinte nem volt, meg mert nem kérték számon), de ez most egy kicsit presztízs, mert hát a Matsuda sensei, meg ugye. Szóval mindegy, miről írunk, csak az ötödik lecke anyagával legyen kapcsolatban. Abban meg a környéken ordító árusokról, meg a környezeti zajártalmakról volt szó… Szóval késtem egy picit.
Elena újra jár órákra. Ez részint jó, nagyobbrészt meg nem. Már olyan jól elszoktam a sivító hangjától és utánozhatatlan artikutyálásától. Szóval most újra kicsit lassabbak az órák, ritkábban kerül rám a sor; és valamiért Tad meg Taró be voltak sózva, és be nem állt a szájuk, márpedig a Matsuda-órákon kizárólag a hangerő dönti el, ki beszél, és én elég hamar feladtam. Megróttak, hogy fáradtnak látszom, pedig csak untam az egészet, nem teljesen alaptalanul.
Előkerült viszont Huan, és tényleg elvitt a Sunway-be és tényleg ingyen. Jópofa szekrénykulcsot adnak: műanyag óraszíja van, és befordítható, tehát akár sport közben is kényelmesen viselhető.
Átöltöztünk, és bementünk egy fitness-terembe; én még életemben nem láttam ennyi masinát meg súlyt egy helyen. Nyolc-tíz szobabicikli (az intelligens fajtájából), hat lépcsőmászógép, hat futószőnyeg, legalább tíz-tizenkétféle masina (a nyomogatós meg a húzogatós fajtából), meg három-négy fekvenyomó pad. Meg vagy húsz négyzetméter tükör, tévé, hideg víz, vérnyomásmérő nyomtatóval.
Én a futásnál talán csak a szobabiciklit utálom jobban, maradt a lépcsőmászógép. Öt percig szelídíteni kellett, mire azt csinálta, amit én szerettem volna. Tudniillik miután bevallottam neki, hogy fiú vagyok, 26 éves, meg vagy 94 kiló, a tizenöt fokozata közül az 1-esen akart engem gyalogoltatni, és egyszerűen nem tudtam olyan lassan menni. Öt perc barátkozás után viszont felfedeztem a manyuaru (manual) üzemmódját (eddigre tizedszer árultam el neki, hogy 26 éves fiú vagyok), és kiderült, hogy úgy 5-ös fokozat táján lehet pihenni rajta, 7-esen, meg feljebb pedig sport. Addig gyalogoltam, amíg azt nem állította a masina, hogy 200 kalóriát elfogyasztottam; ez úgy 18 perc volt, és meg se szakadtam teljesen.
Aztán a masinákat mutogatta meg egy alkalmazott, de mire beléjük szerettem volna, Huan berángatott egy aerobik-órára. Én tiltakoztam, hogy “ugyan már, elefánt a porcelánboltban”, de kiderült, hogy ez nem olyan táncolós fajta, hanem valami dobogót szedtünk elő, és negyven percen keresztül fel-le gyalogoltunk rá. Hát… picit elfáradtam.
Utána én megint mentem volna vissza a gépekhez, de öt perc után Huannak úszhatnékja lett, tehát mentünk úszni. A medence nagyon kulturált, de pici: 25 méteres, öt sávval, amiből legalább hármon mindig oktatnak, marad néha kettő. Én azt hittem, hogy most úszunk egy csomót, aztán vagy hat hossz után Huannak mindenből elege lett, és mentünk először szaunázni, aztán még két hosszt úszni, aztán gőzfürdő, aztán vízimasszíroztatni magunkat. Ez utóbbi egy szabvány brűgölő medence, kicsit hűvösebb – nem 38, csak 34-35 fokos – vízzel, amelybe különféle módokon ezerkétszáz atmoszférás (jó, lehet, hogy csak ezer) nyomású vizet vezetnek, és az ember ezekkel a vízsugarakkal tudja masszíroztatni magát. Piszok jó; összesen nyolc-kilenc vízsugár van, percenként duda, és akkor eggyel tovább kell menni.
Volt még egy szauna a férfi zuhanyozónál is; aztán kultúrvécé, sminkszoba (igen, férfiaknak, a női öltözőben nem voltam, de gondolom, ott is lehet); fürdőnadrág-centrifuga, meg még a fene tudja, mi minden. Ja, és mérleg is, amelynek tanúsága szerint ha mást nem is, de vizet jó sokat vesztettem.
Mire végeztünk az egésszel, este fél tíz lett. Huan megéhezett, ramen-t akart enni. Én mostanában nem nagyon szeretek vendéglőben ramen-t enni, mert otthon kétszer olyan jót csinálok, negyedannyiért; de hát mégiscsak ingyen vitt el, így aztán vele tartottam. Ismert valami félig koreai, félig japán éttermet a közelben, ahol volt valami csípős, chili-szerű trutymó, amit ő nagyon szeret. Megrendeltük a legegyszerűbb ramen-t 400 yenért, majd ő belerakott úgy egy hüvelykujjnyi Piros Aranyat (még ahhoz hasonlított a leginkább), én meg – tudván, hogy mexikói – körülbelül az egynegyedét. Mármost ezek után alig bírtam megenni, úgy csípett; Huan simán elsírta magát a sajátján, de azt állította, hogy ízlett.