Kaptam két jegyet a portásnénitől a Yokohamai Szépművészeti Múzeum nyúzottüveg-kiállítására. (Tényleg, na: Expanded Glass Exhibition, ez volt kiírva, japánul kakucho suru garasu.) A japán lányok rém tartózkodóak, tehát (nem, nem egyedül) egy kínai lánnyal mentem el: meghíttam Tó Kót, ne csak sportot lásson az istenadta, hanem kultúrát is. Kínai ösztöndíjból (ami zérus) biztos nem telik a drága japán múzeumokra.
Előtte végigsétáltunk a város legnagyobb vásárlóutcáján (alig másfél kilométer). Találtunk nagyon klassz antikváriusokat, és 100 yenért vettem egy verseskötetet keménykötésben. (Tawara Machi: Sarada kinenbi, angol fordításában Salad Anniversary. Magyar fordítása nincs még, de tényleg Saláta évforduló.)
A múzeumban egészen érdekes, helyenként szép üvegeket is láttunk. A lexebbek mindjárt a bejáratnál voltak; viszonylag hamar túlestünk rajtunk, várva a méxebbeket, de azok nem jöttek. Jött helyette tizenöt Picasso-fej üvegből, meg néhány hatalmas üvegdarab Csehországból, minimális esztétikai élményt nyújtva valószínűleg borzalmas áron.
Aztán kiderült, hogy a jegyünk jó a múzeum maradék részére is. Láttunk fotókat a 40-es évekből; japán tájképfestők műveit; két Dalí-szobrot, egyik rondább, mint a másik; meg valami közel-keleti szőnyegfestményeket. Adtunk a kultúrának rendesen.
Ha már a múzeum ingyen volt, én meg három hete nem étkeztem otthon és a menzán kívül, felajánlottam, hogy menjünk el valami (olcsó) vendéglőbe. Mostanság azon a filozófiai problémán töröm a fejem, hogy mit tud annyit enni egy egyszálbél, 45 kilós kínai nő, ha én fizetek?
Wilson rendelt csicsás névjegyeket, azt kellett még felvagdalni este, aztán jöttek a szokásos kuncsaftok. Elsőnek Tatiana, hogy nyomtassam ki mégegyszer az összes papírjait. Aztán Attila, mert mostanában gépelni tanul. Aztán megjelent Emo, és megkérdezte, hogy ráírtuk-e a faxra, hogy Japánból jön. Mondtam, hogy nem, mi a bánatos francnak írtuk volna rá. Ráírtuk a felesége nevét meg a címét, amilyen pontosan csak lehetett, nem elég? Aszonta, nem, mert hogy a fax az a főpostára megy, úgy kell bemenni érte, és azok a majmok ott aszerint válogatják szét, hogy honnan jött. Én személy szerint nem hittem el ezt a baromságot – nem létezik, hogy egy átlagosan civilizált országban ne lehessen megkapni egy névre, címre szóló faxot –, de ha igaz, akkor nem akarok többé Bulgáriába menni. Különösen, hogy háromnaponta van víz, Kitcho és Emo elmondása szerint.