A délelőtt elment fordítással, meg levélírással. Délután négy előtt nem mehetek a Sunwaybe (azért ilyen olcsó a tagdíj), fél öt körül viszont meg indulni kellett a követségi fogadásra. Rácz nagykövet távozik, és ennek örömére partit rendez, vagy ötöt, ebből ezt a magyaroknak.
A partin sok ismerős arc is volt, meg sok teljesen ismeretlen. Az egyik ismerős arcról kiderült, hogy Berkes Kálmánnak hívják, és klarinétművész. Pironkodva bevallottam neki, hogy hét év szigorítottat én is lehúztam eme instrumentummal, aminek megörült, és ismerte is a volt klarinéttanáromat. Szédületes fickó; állítólag most nősült hetedszer, vagy hogy, az előző felesége éppen brazil volt, de az nem bírta Japánt.
Aztán találkoztam azokkal, akik velünk együtt jöttek ki, csak rendes egyetemi képzésre; találkoztam a Kiss famíliával, a nagykövettel, egy csomó emberrel, akik engem ismertek, de én őket nem (egész sok ilyen volt); meg legvégül találkoztam a Hukaya Sitosi nevű japánnal (Hepburn-átírással ám Fukaya Shitoshi lenne a neve, de ragaszkodik hozzá, hogy őt Hukayának hívják), aki valószínűleg legalább úgy tud magyarul, mint én. Legalábbis nálam tájékozottabb az otthoni ügyekben, és mindjárt meg is dicsért, hogy milyen szép MDF-es nevem van. Mire közöltem, hogy japán vagyok, és Shirokuma (Jegesmedve) Saburónak hívnak.
Én ismertem őt, volt Magyarországon a Japán Alapítványnál, meg az ELTÉ-n is, de ő nem emlékezett rám. Azért szépen bemutatkoztunk, és fokozatosan megkedvelt. A felesége helyett az egyik tanítványát hozta el magával, aki nagyon kedvesen és nagyon rosszul beszélt magyarul. És elmesélte, hogy Hukaya sensei József Attila Kései siratóját adta fel a minap másnapra leckének fordítani…
A követségi partin enni is adtak, többek között például túrós csuszát, meg marhapörköltet, meg képviselőfánkot. Meg sok mást is. Oszt ha nem is könnyek között zokogva az áhítattól és a honvágytól, de azért csendben, haladósan ettem vagy három forduló pörköltet, két túrós csuszát, meg az egészet “lefujtottam egy öt-hat képviselőfánkkal” (parafrázis Fekete János, szegedi “erősember” után).
Különben elképesztő magyarok élnek itt Japánban. Jó, van vagy tizenöt olyan, mint mi, de a többi… A követség afféle központnak látszik, ahol tömörülnek a népek, de valahogy egyáltalán nem sugallta a szellemi fellegvár képét. Szinte úgy tűnt, mennél sporadikusabb kapcsolatban van valaki a követséggel, annál normálisabb, illetve fordítva. Kellemes kivételt jelentett egy hajdú-bihari srác, aki az ószakai nyelvi intézetben húzza egy évét; ő azért volt különösen mókás, mert jó, hogy otthon (hát mondjuk ki, kissé vidékiesen) tájszól, viszont itt a változatosság kedvéért szintén suttyó ószakai nyelvjárást tanul (már kint az utcán, nem az intézetben).