Mindennek persze az lett az eredménye, hogy reggel alig bírtam felkelni. Izomlázam nem volt, mert azért egy ideje csinálom már, meg tegnap nem meghülyültem, csak meghajtottam egy kicsit.
Újra itt van Japánban Káldi Peti, akinél szeptemberben laktam tíz napig. Most érdekesebb a helyzete; a cég kezd tönkremenni, most még nincs saját lakása, a főnökénél lakik, de mindenféle okok miatt most fizetést se nagyon kap. Szegény most nagyon unatkozik, így hát elhívtam Yokohamába, pláne, amikor megtudtam, hogy ráadásul szülinapja van.
Kicsit bajban voltam, hogy hova vigyem, mert egyrészt esett, másrészt meg mondta, hogy két napig lakott Yokohamában, az Intercontinentalban, és ült az óriáskeréken is. Remek, gondoltam, akkor elviszem a Yamashita Parkba, az odébb van, odáig biztos nem sétált el. De.
Mindegy, ha már ott voltunk, találtunk egy selyemmúzeumot, ahová potom kétszáz yenért be is engedtek, miután megmagyaráztam a portásnak, hogy a Péter is diák, csak otthonhagyta az igazolványát. (Különben 300.) Romlik ez a Japán: el nem tudtam képzelni, hogy ez az olcsó trükk bejön. Húsz éve még biztos nem engedték volna be.
A múzeum enyhén szólva is tanulságos volt. Ezek a sistákok élő selyemhernyókon is bemutatták a selyemhernyók növekedési fázisait, ezer darabra szedték a gubókat, mikroszkóp alatt hasonlíthattuk össze a pamut-, nylon- és selyemszálakat, végre saját kezemmel tapasztalhattam meg, hogy mi a különbség a tafota, a tüll, az organtin (muszlinféle, angolul organdy, most szótároztam ki, eddig fogalmam sem volt, hogy mi az) és a brokát között; láttunk régi kimonókat az összes japán történeti korból, meg hasonlók. Egy pillanatra nem tűnt pénzkidobásnak, különösen, hogy itt egy kiló kenyér 500 yen, és szeretném én látni azt a nyugati múzeumot, ahova beengednek fél kiló kenyérért.
Viszont a Péter tényleg látta a Yamashita Parkot, sőt, jobban ismerte, mint én, ő mutatta meg a babamúzeumot. Mármost én napi maximum másfél múzeumra vagyok hitelesítve, de szerencsére ő is, így babákat nem kellett nézni. Majd legközelebb. Aztán találtunk egy rém drága vásárlóutcát, millió külföldivel, ahonnan rövid úton mexöktünk, és átmentünk Chinatownba. Pétert nem sikerült rábeszélni a manju-ra, egész pontosan a hússal töltött változatára, a nikuman-ra. Ez olyan kínai hamburgerféle, kenyérszerű tésztába belefőzött hús, vagy édes anko-babpaszta (akkor anman-nak hívják), vagy zöldség, vagy akármi más. Főleg az első kettő.
Viszont rém éhes volt, és ezért végül is Chinatownban ettünk, valami szettet, 1500 yenért fejenként: a szettben volt (egyébként 2000 yenes) chilis garnélarák, ami nagyon finom volt, aztán marhahús, rizs, meg a csoda tudja, még mi minden; elsőre kevésnek tűnt, de dugig laktunk vele. Péter egyébként ínyenc, mert a főnöke egy csomó étterembe elhurcolta, és mindenféle drágasággal (például shabu-shabu-val) tömte, amitől neki nehéz finomat főzni. Igaz, még ő is nosztalgiával gondol a szeptemberi yakisobákra (pedig akkor káposztán meg szalonnán kívül semmit nem raktunk bele).
Nehezen akaródzott elindulni az étteremből, fáradtak voltunk (én tudtam, én miért, de különben az idő is olyan álmosító, fülledt volt); aztán csak sétáltunk tovább. Az esernyőmet a vendéglőben felejtettem, és csak két kilométerrel arrébb jöttem rá; még szerencse, hogy elhoztam a telefonszámukat. Aztán hazáig sétáltunk, ami elég durva lett.
Vettünk egy csomó fagyit, azt eszegetve nyalogattuk sebeinket, de egy óránál nem bírtuk tovább; még egy kicsit jártunk a környéken, aztán elmentünk vacsizni egy környező kisvendéglőben, oda, ahol a múltkor másfél szettet adtak 850 yenért. Most is adtak, sőt, még 200 yenért egy plusz ramen-t is, úgy jóllaktunk, mint a duda.
Este Wing Commander III-at akartunk játszani, de telepítés közben betelt a winchester, elszállt, és mire visszajött, nem volt C: winchesterem. Pedig már majdnem mindent lementettem róla. Csak például a CD-olvasó kezelőprogramját nem. A CD-men megvolt, csak nehéz úgy leolvasni róla, ha hiányzik a gépből, amivel le tudná olvasni, a… Nem folytatom. Elszállt a japán Word, és nincs is meg a telepítőkészlet, elszállt az összes CompuServe-levelem, meg még egy pár apróság. A fontos levelek, stb. mind megvannak, meg a programok is, de hát a rosseb akart most megint három napig programokat telepíteni.
A Kaikan könyvtárszobájában van két özönvíz előtti számítógép, de furcsamód CD-vel. Lerohantam a gondnok nénihez (nem a Kawarai-san, ő most szabadságon van, hanem Makita-san), hogy ugyan, hadd vigyem el azoknak a számítógépeknek az indítólemezét; becsöngettem, mire egy szemüveges japán nyitott ajtót, amit azért nem értettem, mert a néniről köztudott, hogy két gyermekével elváltan él. Aztán ő is kijött, két perc múlva, szemmel láthatóan aludt, amit azért nem értek, mert szombat volt, és még csak éjjel fél tizenkettő.
Én barom, persze csak a lemezeket hoztam el, azt elfelejtettem, hogy ezek a gépek caddy-s, szóval tokos CD-vel vannak felszerelve; viszont ha mégegyszer becsöngetek a gondnok nénihez, biztos, hogy megöl. Felemás gondolatokkal feküdtünk le.