A legtöbb ember életében eljő az a pillanat, amikor először veszi fel hosszabb időre az új samué-ját. (Most biztos, hogy belekötnek egy csomóan, hogy megint ökörködöm, pedig nem igaz: a legtöbb ember nem európai…) Azok esetében, akik ezt az esős évszak végén teszik, ez általában társul az első iszonyúan forró nappal, mert bár a samue szellős, de attól még füllesztően meleg. Nem a nadrágja izzasztó, az kényelmes, hanem a hosszúujjú kabátka. Én sem voltam kivétel, egészen a metróig büszkén lépdeltem új ruhácskámban, aztán kiszállva kiderült a véres valóság, és húsz perc alatt, mire az egyetemhez értem, szó szerint fürödtem a verejtékben.
A mi épületünkben ugyan van légkondi, de ez csak úgy egy óra elteltével segített. Délután Yamada sensei óráján legalább a külsőmmel sikerült egy picit feldobni a légkört, de attól még ugyanúgy nem történt semmi. A többiek szerint jól nézek ki, én félpercenként igazítgattam a kabátot. Majd leszokom róla.
Az óra második felétől azért megmenekültem. Yomota tanárnő egy hónapja szervezett valami együttes órát japán diákokkal meg néhány, japánul tudó külföldivel közösen (Tad, Taró és én). Ez most lett, és a Japánban élő külföldiek problémáiról (kicsit pontosabban, arról, hogy miféle problémáik vannak a japánoknak a náluk élő külföldiekkel – nem egészen ugyanaz) beszélgettünk vagy egy órán keresztül. Én érdekesen mutattam samué-ban a sok nadrágos és szoknyás japán között. Kérdezték is, milyen harci művészetekkel foglalkozom, mire szégyellősen bevallottam, hogy kosárlabdázom.
Július hetedike a Tanabata-ünnep. A régi kínai mese az, hogy egy folyó két oldalán volt egy pásztorfiú meg egy királylány, akik egy évben csak egyszer találkozhattak; a valóságban a folyó a Tejút (Mennybéli folyó, Ama no gawa), a királylány a Vega, a pásztorfiú az Altair, és tényleg egy évben csak egyszer vannak a Tejút ugyanazon oldalán. Ma. És ennek örülni kell.
A hetes különben is rém szerencsés szám itt, és most ráadásul Heisei 7. éve van, tehát speciális szerencsés nap kéne, hogy legyen a mai. (Nem igaz, nem maradt el a Yamada órája, csak félig.) Az egyik leghíresebb és legnagyobb Tanabata-fesztivál Hiratsukában van, ez pedig sajnos, félórányira vonattal Yokohamától, kihagyni tehát vétek. Mint utóbb kiderült, elmenni nagyobb vétek volt.
A Yamada-osztály hármunk kivételével már korábban elment Hiratsukába, én gondolkoztam is, hogy érdemes-e utánuk menni, de aztán végül is, miért ne. Megérkezvén rögtön kiderült, merre kell menni az állomásról: amerre hömpölyög a tömeg. Ekkor már gyanítottam valamit, de késő volt, és különben is, ha már kifizettem a drága vonatjegyet, akkor jól érezzük magunkat, ha beledöglünk is.
Japánban nem is kell nagy ünnep ahhoz, hogy az utcákat ellepjék a yakisoba-, okonomiyaki-, takoyaki- (sült polip) árusok, meg egyéb, búcsúhoz hasonló vurstlisták. Amit viszont itt láttam, valami elképesztő volt. Dupla sorban, úgy egy négyzetkilométernyi területen, semmi más, csak ilyen-olyan árusok, céllövöldések, meg hasonlók. Hamar belefutottam a bolgár különítménybe (Attila is velük ment), együtt sétáltunk tovább, de nekik sem nagyon tetszett. Pláne az nem, hogy most aztán különösen drágák voltak az ilyen csámcsálnivalók, és mindnyájan nagyon éhesek voltunk. Én végül 500 yenért egy hatalmas okonomi-yaki mellett döntöttem. Sajnos, annak ellenére, hogy igazi, hirosimai módra készítették, felettébb vacakra sikerült, amit aztán egy liter üdítővel (amit bölcsen már nem a bódékban, hanem egy éjjel-nappaliban vettünk) öblítettem le. És továbbra is meleg volt.
Szóval bár elsőre tényleg megkapó látvány a hihetetlen mennyiségű bódé, de a hömpölygő tömeg, a zaj, a gomolygó nehéz szagok, meg a hőség megtette a magáét; egy tapasztalattal és emlékkel gazdagabban, kollektíve mexöktünk úgy két óra vánszorgás után.