Egy hete riogatott Shiga sensei, hogy Magyarországról valami nyelvészek jönnek, és szeretnének találkozni velem, és hogy a Murasaki (nem, nem muraközi) nevű nyelvésztanárnő óráján a magyar nyelvről lesz ma szó (ezt tudtam, ezért készült szerdán a felvétel velem), és hogy odajönnek. Nem tudta megmondani, hogy ki(k), én meg kockásra töprengtem a fejem, hogy hát olyan sok japán nyelvész mégsincs Magyarországon, pláne olyan, akit legalább névről/látásból ne ismernék.
Nagy izgalmak után a meglehetősen alullátogatott órára beállított dr. Janó István, ELTE, volt irodalomtanárom. Ezek szerint ismertem. Kiderült, hogy családostul jött, a Japán Alapítvány ösztöndíjával fordít itt valami könyvet Wakai Seiji nevű japánnal (aki szintén családostul, Bernadett nevű nejével érkezett). Janó senseit valami oknál fogva a velünk szomszédos épületben (az is kollégium) szállásolták el egy hónapra, Wakaiék a szülőkhöz mentek, Saitamába.
Az óra nem volt kifejezetten említésre méltó: nagy részét mágnesszalagra rögzített érces hangom töltötte be, ami nem lett volna baj, ha nem ül mellettem két másik magyar, aki érti (elcsaltam Attilát is). Kicsit kellemetlen, de nagyon japános epizód is akadt. A magnó nagy része tudniillik szavakat hasonlított össze: a három diák egyike (persze, hogy a lány, azt dolgoztatták) japánul, majd én utána magyarul mondtam a szavakat. A huszadik szó után a tanárnő megállíttatta a magnót, és megkérdezte, hogy “Hasegawa, maga honnan való?”. Hát, izé, Fukuokából.
(Egy kis magyarázat, mert talán nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy ha egyszer olvasott valamit, honnan derült ki, hogy tájszól. Hát onnan, hogy a japán hangsúly nem erősségi hangsúly, mint a magyar, hanem magassági. Ezt írásban úgysem lehet érzékeltetni, de valahogy úgy néz ki, hogy nem erős és gyenge, hanem alacsony és magas szótagok váltogatják egymást: Watashi wa; hana; meg hasonlók. Mármost Tokióban pont fordítva hangsúlyoznak, mint Kiotó környékén. Na, ez hallatszik. Magyar ember különben alig hallja.)
Aha, mondta a tanárnő, majd hátrafordulva a legalázatosabban kért bocsánatot (persze, főleg Janó senseitől), hogy hát elnézést, hogy ilyen suttyó lánnyal készült a felvétel, akinek az akcentusa ilyen borzasztó, és hogy erre nincs is mentség, meg hasonlók. Utólag visszagondolva, elemezgetve egy kicsit a jelenetet, persze, ő sem gondolta ennyire komolyan, a lány se vette a szívére, de nekünk, európaiaknak ott, az óra izgalmában, hirtelen a szavak tényleges jelentése tudatosult. Mármost ha otthon egy diákot nyilvánosan így leéget a tanárja, az valószínűleg a kardjába dől.
Óra után Janó sensei rohanva haza el, én irány a sportcsarnok. Némi tornászás után a befejező ecsetvonások maradtak már csak a Delphi-cikkből, meg a pár képernyőfotó, amit még csinálni akartam hozzá. Összesen úgy hajnal fél négy körülre sikerült végezni, három órával később, mint képzeltem.