Janó sensei kinyilvánította abbéli véleményét, hogy nem szeretne metrózni, mert itt mostanában sokat mérgeznek. Én kinyilvánítottam abbéli véleményemet, hogy akkor most nagyon sokat fog gyalogolni, mert innen más eszköz nincs, csak busz, ami négyszer olyan lassú, vagy vonat, ami tíz perccel messzebbről indul, és egész máshova megy. A fizikai terhelés puszta említése is meggyőzte.
Elrohantunk még valami ajándékot venni, aztán nagy töprengés után betévedtünk a Virgin Megastore nevű “apró” CD-boltba. Tíz perc szöszölés után választottunk egy biztonsági Bach-lemezt, majd usgyi, Ishikawacho állomás, ahol két perc alatt valóban felleltük Sawaki professzort.
Sawaki sensei, ha lassan is, de örexik. Őszül a haja, kicsit ráncosodik a képe; de azért friss volt, és farmernadrágos. Miután engem két hónapja, Janó senseit viszont három éve nem látta, ez meghatározta a fő társalgási irányt. Sawaki sensei gyerekkorában sokat járt Yokohamában meg Kamakurában, és ismert valami vendéglőt régről. Alaposan megváltozott, persze, de azért nagyon finomat ettünk. Nem voltunk benne egészen biztosak, hogy ő fizet-e (kicsit négyjegyűek voltak az árak), de azért faarccal bemondtuk, hogy ő tudja, mi a finom, válasszon nekünk is. Végül rendelt valami nagyon finom rákos rántottát (igazi rákos, nem vacak kis garnélák), valami zsíros, olajos húst is, meg három tányér gombás sobá-t (olyasmi, mint a ramen). A gomba nem az otthoni sampinyon, hanem a shiitake névre hallgató, nagyfejű, fekete kínai gomba.
Az ebéd remek volt, ám iszonyú forró. Sawaki prof. pillanatok alatt végzett a levesével, amiben szerintem pedig meggyulladt volna egy gyufa. Én is sokat fejlődtem az utóbbi időben, ezért nekem csak kétszer annyi ideig tartott, mint neki. Janó sensei kijöhetett a gyakorlatból (meg hát szegénynek sokat kellett beszélnie is), mert ő még utánunk vagy tíz percig ette.
Nagy megkönnyebbülésünkre nem mi fizettünk (úgy hétezer yen volt együtt az egész); viszont az idő fiatal volt még, mi meg közel a tengerparthoz, így hát meginvitáltuk Sawaki senseit a Yamashita Parkba. Janó sensei elsősorban sörre vágyott (ezt megspóroltuk a vendéglőben), amit egyedül én elleneztem picit, így aztán két sör és egy narancslé társaságában kiültünk a tengerpartra egy padra. Jól elbeszélgettünk, pletykáltunk, kezdett kicsit felforrni a fejünk, és én is iszonyú szomjas voltam; így hát felajánlottam, hogy most akkor én fizetek még egy kört. Sajnos, későn jutott eszembe, hogy Sawaki prof. jó japán lévén (hiányzik belőlük az acetaldehid-dehidrogenáz nevű enzim, vagy legalábbis nincs elég, és így nem az alkohol, hanem a rendesen tovább bomlani nem tudó acetaldehid mérgezi meg őket), egy üvegre van hitelesítve, a második már kiüti. Úgyhogy a második sör elteltével Sawaki sensei feje le is billent, de tíz perc után felébredt, és friss lett és üde. Aztán lassan haza kellett bandukolni, és mire hazaértünk, nekem egészen rosszul sikerült magam érezni. Be is ájultam az ágyba, aludtam vagy két órát, de még utána is zúgott a fejem. Napszúrás, szerencsére kicsi. Mindenesetre legközelebb nem fogok fekete farmerban két órát ülni a tűző napon.