Janó sensei új még itt, és a családot is szórakoztatni kéne; abban maradtunk hát, hogy ma bejárjuk nagyjából azt az utat, mint tegnap, csak most feleségestül meg gyerekestül. Attila is velünk tartott. Újra elhangzottak a mérgezett metrókkal kapcsolatos ellenvetések, mire érdeklődtem, hogy a gyerek hány kilométerig bírja. Én nyertem. Ezzel együtt rengeteget sétáltunk: kezdetnek mindjárt végig az Isezaki Mall nevű másfél kilométeres vásárlóutcán. A társaságot felvidítandó, előszedtem a másfél hónappal korábban kapott két ingyenes fagylaltjegyemet. Kiderült ugyanis, hogy ez nem két gombóc fagylaltra jogosít (mint ahogy én azt először gondoltam), hanem két félkilós doboz Liebender jégrémre. Sebtében be is váltottuk a jegyeket, és tíz perccel később már csak múlt időben tudtuk emlegetni a jégkrémeket. Következőnek újra a CD-bolt következett. Janó sensei belefeledkezett Elvis Presley összes műveibe, én meg megállapítottam, hogy bár Björk képe elfogadható, a zene, amit művel, egyszerűen ordenáré. Találtam viszont egy Adiemus/Songs of Sanctuary nevű CD-t (szintén premier, tehát bele lehetett hallgatni), nénik énekelnek rajta a Londoni Filharmonikusokkal, és nagyon érdekes.
Ebédelni ugyanott ebédeltünk, a Chinatownban, ugyanabban az étteremben. A tésztaleves tudniillik nem volt olyan borzasztó drága, a rákos rántottát pedig jól megfontoltan kihagytuk. Én ezúttal egy ebisoba (garnélarákos tésztaleves) mellett döntöttem – nem hiába, nagyon finom volt, sok rákkal.
Kivonszoltuk még magunkat a Yamashita Parkba, és a Gyermek, aki eddig viszonylag kedvesen húzatta magát, teljesen beindult. Édesanyja (civilben bíró) teljesen leizzadt, nemkülönben a Gyermek, aki – miután megkergetett harmincezer galambot, véges sikerrel – beájult. Aztán valahogy hazajutottunk, és valahogy én is kellemesen elfáradtam.