Délelőtt a tegnap nem sikerült leveleket pótolgattam, meg valami csomagot is összepakolásztam otthonra, ha már itt a sok bélyeg. Az egyik postás nénivel kis híján összerúgtam a port. A dolog tudniillik úgy áll, hogy – mivel én is voltam négy évig postás – precízen tudtam, hogy a postán bármilyen díjat ki lehet fizetni bélyegekkel, és fel is pakoltam egy csomó 15 yenes bélyeget, hogy majd azzal fizetek. Erre a néni közli, hogy ragasszam csak fel szépen a levelemre őket. Mire visszakérdeztem, hogy mégis, ne haragudjon már, de 1240 yennyi (jól van na, kicsit nagyra sikerült az egyik levél) 15 yenes bélyeget mégis, hova a rákba ragasszak fel? Ő közölte, hogy márpedig ő nem veszi át, aztán kitalálta, hogy átveszi, de csak úgy, hogy 5 yent leszámít mindegyikből. Elfutott a méreg, eltettem a levelet, hogy holnap majd meglátjuk (késő volt már, csak a néni volt a postán, előzőleg meg egy kedves bácsi magyarázta el nekem, hogy persze, hogy lehet bélyeggel fizetni).
Régóta őrlődöm azon, hogy fényképezőgépet (meg videokamerát) kéne venni, de a héten begyűjtöttem prospektusokat, meg egy kicsit utánajártam, és persze, hogy egy disznó drága fényképezőgépbe szerettem bele. Nikon 70D. Három napi őrlődés után nem bírtam tovább, ma megvettem. Otthon biztos, hogy mindenki őrültnek fog nézni; messze földön híres, hogy mennyire nem tudok fényképezni, erre veszek egy kis híján 150 ezer forintos kamerát. Érveim persze vannak, főleg az, hogy nagyon drága fényképezőgépnek kell lennie, ami helyettem mindent profi szinten tud.
Este tűzijáték volt a Yamashita Parkban, úgy is volt, hogy megtekintjük a Janó famíliával közösen, de aztán végül nem mentünk el. Janó sensei kicsit későn és nagyon éhesen ért haza, és felajánlottam, hogy sütök nekik okonomi-yakit. Látszott, hogy nem nagyon bíznak abban, hogy enni kapnak, de nagyon meglepődtek, főleg azon, hogy válogatós csemetéjük is belakmározott belőle.
Este egyfolytában a fényképezőgép leírását olvasgattam. (Hozzányúlni még nem nagyon mertem, filmet belefűzni meg végképp.) Ez a masina még annál is sokkal elképesztőbb dolgokat tud, mint gondoltam. Mármost én a fényképészethez annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez, bár most rém lelkesen tanulok, és a masina ebben rengeteget segít. Nyilván még vagy ezer dolgot fel fogok fedezni rajta, de lássuk a legfontosabbakat.
Szóval amit a 25-30 ezer yenes automata, zoomos boxgépek is tudnak, az az, hogy panorámaképet (széleset) fotóznak, rányomják a dátumot a képre, automatikusan felismerik a film típusát, motorosak (automatikusan továbbítják a filmet), vakusak, sokuk még a pirosszem-effektussal is megbirkózik, meg hasonlók.
Az enyém (Nikon 70D) viszont félelmetes dolgokra képes. Először is, nemcsak a kamerában van valami pici célszámítógép, hanem állítólag a (Nikkor AF-D, ahol az AF autofókusz) lencsében is. Aztán nemcsak, hogy automatikus fény- és távolságmérő van benne, de mindjárt egy egész mátrix (8 darab) belőlük, amitől ő a nem teljesen nyilvánvaló esetekben is egészen jól megbirkózik a távolságbeállítással. Ha valamiért nem tudja beállítani – például mert 30 centinél közelebb akarok fényképezni –, akkor nem engedi elsütni a gépet. Az csak természetes, hogy látványosan forog az objektív, amikor ő automatikusan fókuszál – de azzal is megbirkózik, hogy ha valaki rohan felém, akkor folyamatosan állítsa a fókuszt. Különben kézzel is állítható a fókusz – ilyenkor is használhatók a beépített mérők. Az egyik üzemmódban folyamatosan nyomva az elsütőgombot, másodpercenként akár 3-4 képet is képes csinálni. Nem folytatom, még csak a könyv felénél tartok, és máris sokkal többet tanultam a fotózásról, mint eddig összesen. Kíváncsi vagyok, hogy ezek után milyen életlen, elmosódott, berángatott képeket fogok gyártani.