Az időjárás nem kedvezett igazán a tengerpartra menésnek, így inkább egy közös ebédelés mellett döntöttünk Janó sensei-jel. Ő bevásárolt, én sütöttem, a már jól bevált okonomi-yakit, meg yakisobát. Utána családostul felcihelődtünk megnézni a Landmark Towert, meg a vidámparkot. Számomra ez azért volt rendkívül izgalmas, mert elhatároztam, hogy életemben először megkísérlek színes fényképeket előállítani.
Papíron, ugye én már rettenetesen értettem az új fényképezőgépemhez, a gyakorlatban azonban még nagyon óvatosan fogdostam a kezembe. Azon mindenesetre meglepődtem, hogy körülbelül tíz másodperc alatt fűztem be a filmet (na jó, segített egy csomót a gép), ami szerintem elsőre jó eredmény.
El is kattogtattam összesen vagy tíz kockát. Az első fénykép előtt vagy három percig vacakoltam a kamerával; aztán azóta már bátrabban merem nyomogatni a fényképezőgép gombját (tényleg mindent megcsinál helyettem, meg vagy ezerszer okosabb nálam), legalábbis addig, amíg az első képek el nem készülnek. Beindult a hipochondriám is: a lencsén észrevettem valami iszonyú apró karcolást, fogalmam nincs, hogy rajta volt-e, vagy most lett neki, meg egyáltalán, fogalmam sincs, hogy hogyan kéne pucolni egy fényképezőgép lencséjét; és most rettenetesen izgulok, amíg el nem készülnek az első képek.
A Gyermek kockásra autózta és vonatozta a fenekét a vidámpark kiskorúaknak rendszeresített részében. Aztán elvonszoltuk magunkat a kikötő végéig, majd Janó sensei és a b. família egyöntetűen kijelentette, hogy elfáradt, és mennének vissza.
Este Attilával sütöttünk – a változatosság kedvéért – yakisobát. Finom lett, viszont rengeteg. Most komoly kétségeim vannak afelől, hogy én tulajdonképpen fogyok-e.