Kicsit későn keltem, mert előző nap ötig beszélgettem Itó-szannal. Itó-szan japán, a teljes neve Itó Asza, tehát lány, művészettörténet-szakos, és itt lakik, hat szobával arrébb. És tényleg csak beszélgettünk; gyerek még, csak 21 éves, az meg itt nem kor, legalábbis, ha valaki vidéki. És tényleg gyerek: elkezdtem heccelni, és kiderült, hogy nem ismeri azt a japán szót, hogy “csikló” (inkaku, ha valakinek ez hiányzik a boldogságához), nemcsak, hogy a szót nem, de azt sem, hogy mit jelent. Aztán művészettörténetről beszélgettünk. Mindenesetre van egy új elméletem, hogy miért házasodnak későn a japánok.
“Olvasóink kérték”-rovatunkban ezúttal receptekről esik szó. Többen a szememre hánytak, hogy én itt egyre-másra emlegetem a finomabbnál finomabbnak tűnő ételeket, de az istennek nem írom le, hogy hogy készülnek.
Hát ez leginkább azzal magyarázható, hogy bizonyos különbség mutatkozik az alkatrészek beszerzésének bonyolultságában itt és otthon. Itt például tófut úgy lehet enni, hogy az ember bemegy az első boltba, amibe eszébe jut, vesz tófut (rendszerint nyolc-húszféléből lehet választani), kibontja, és megeszi. Az egész úgy 50-100 yen, itt nem pénz. Otthon vadássza a tófut egy hónapig (a nagyobb Meinlekben néha szokott lenni), utána szívszakadva kiadja rá a közel kétszáz forintot, és nem hiszi el, hogy “ez mán meg milyen rossz”. Hasonló módon, somen-t itt úgy vásárol az ember nyáron, hogy bemegy a szupermarkecbe, és ráesik fél tonna. Otthon picit nehezebb beszerezni, bár nem lehetetlen, a Klauzál utcában a sóher, akarom mondani a kóser hentes mellett nem sokkal van egy koreai ember által vezetett keleti ételek boltja. (Ezt én tavaly szeptemberben, Sawaki proftól, Matsumotóban, Japánban tudtam meg.)
Na szóval, az alábbi receptek két részre lesznek tehát bontva. Az első, hogy hogyan készítem én itt, a második, hogy hogyan lehet összebarkácsolni otthon. Keleti élelmiszereket egyébként leginkább a fenti, Klauzál utcai boltban lehet emberi áron beszerezni, bár a rizs eszement drága. (Mint itt.) Legalábbis szójaszószt, somen-t (ez egyfajta tészta), harusamé-t (ez csak úgy néz ki, mint az üvegtészta, valójában egy bizonyos fajta növény), ragadós rizst, meg instant ramen-t. Ha valami végképp beszerezhetetlen, mint például az okonomiyaki-szósz, az Bécsben megvásárolható, sajnos, kétszer drágábban, mint itt, Japánban. Van a bécsi Operától nem messze (kifelé) lévő piactér mellett egy Nippon-ya nevű bolt, ott. Na, akkor kezdjük.
Yakisoba. Itt az ember bemegy a boltba, és vesz egy csomag Maruchan instant yakisobát, ami három zacskó tészta, meg három zacskó por. Aztán fog valami húst (nem kötelező, lehet virsli, szalonna, apróra vágott csirkemell, satöbbi), és a hot plate-jén sütögeti egy darabig, majd melléönti a zöldségeket is, elsősorban sok káposztát, de lehet répát, hagymát is, ha van friss, akkor szójacsírát is; sőt, itt eretneknek néztek vele, de egy kis uborkát is lehet, ehető. Aztán hozzárakja az ember a tésztát, ráönti a port, kevergeti egy darabig, oszt annyi. Itt hagyományosan szoktak aláönteni a végén egy kis vizet (vagy szakét), szerintem rettenetes lesz tőle.
Otthon úgy lehet megkísérelni, hogy az ember megfőz két-három zacskó ramen-t, a tésztát, de a ramenhez adott port félreteszi. Aztán a többit úgy csinálja, mint fent, por helyett a ramenhez adott port használva, majd a végén szójaszósszal, Worchestershire-szósszal és/vagy okonomiyaki-szósszal még egy kicsit nyakonönti.

Okonomi-yaki. Itt van előre elkészített, gyári okonomi-yaki por, egy zacskóhoz pont egy rizsfőzős pohár (1,8 deci) vizet kell önteni, és két nagy, vagy három kicsi okonomi-yaki lesz belőle.
Okonomi-yakit kétféleképp lehet csinálni. Az egyik, a bonyolultabb, és annyival azért nem finomabb, a hirosimai stílus. Ilyenkor nem keveri az ember össze az alkatrészeket, először egy kis palacsintatésztát önt csak a tepsibe, aztán rárétegzi az apróra vágott káposztát, húst, üt rá egy tojást, majd még egy kis palacsintatészta, nagyon nem is kell megforgatni, és kész is van. Egyszerűen hangzik, de ezt a fajtát nagyon el lehet szúrni, én nemrég ettem egyet a hiratsukai Tanabata-ünnepen, förtelmes volt.
A másik, amit én is csinálok, az ószakai stílus, amikor a palacsintatésztát, a káposztát, a húst (bármi lehet, szalonna, csirke, garnélarák, stb., kicsit meg kell sütni előre, mert magától a palacsintatésztában aztán már nem nagyon fog megsülni), a tojást és esetleg egy picit sajtot is zutty, egybekeverünk, és mint a palacsintát, mind a két oldalát megsütjük. Ez így könnyű, és – hacsak nem csinálja az ember nagyon vastagra, és nyers lesz a közepe – majdnem elronthatatlan. A sajttal vigyázni kell, finom lesz tőle, de borzasztó könnyen odaég, még teflonon is.
Amit viszont itt tanultam, az, hogy egyáltalán nemcsak szószt kell rárakni. Tesznek rá finomra darált norit (bár ezt az általam ismert magyarok közül nagyon kevesen szeretik), meg katsuobushi-t. Ez utóbbi kőkeményre szárított bonito halból reszelt forgácsok, hajdanában otthon gyártották, manapság kis zacskókban árulják. Nagyon rá lehet kapni, mert finom, de elég drága, és inkább fűszerként használják. (Gyönyörű, ahogy a forgácsok megolvadva táncolnak a forró okonomi-yakin.) Majd pedig a legvégén, nemcsak okonomiyaki-szószt öntenek rá, hanem általában majonézt is. (Az itteni majonéz azért valahogy egy picit finomabb, mint az otthoni tubusos…)
Nagy bűvészség nincsen benne; sajnos, a megfelelő szósz Bécsnél közelebbről beszerezhetetlen, és ott is méregdrága. Majonézzel pótolható, de csak majonézzel nem annyira finom. A palacsintatésztát a palacsintánál szokásosnál sűrűbbre kell keverni.

O-nigiri. Sokat én sem tudok róla, mert egyedül még sosem csináltam. Ez egyszerűen nori-ba (szárított hínárba) tekert, valami vacakkal megtöltött rizsgombóc. Sawaki prof. véleménye szerint a mai, gyári készítésű norinak már nincs is íze, ő nem is szereti, olyan, mint a sötétzöld papír – hát, van némi igaza. O-nigiriből millió fajta van, és én következetes tudatossággal kidobtam azt a cikket, amiben le voltak írva. Arra emléxem, hogy a katsuobushival kitömött o-nigiri okaka névre hallgat, ez meglepően ehető; én ki nem állhatom az umeboshi-sat (ecetes szilva), de a valami hallal/hússal/ikrával töltöttek megint csak finomak. Sajtot is lehet beletenni. Itt 100-300 yen körül lehet vásárolni megfelelő háromszög alakú formát hozzá, de kézzel gyúrni sem szégyen. Titka nincs, csak kettő: az egyik, hogy lehetőleg mennél japánosabban elkészített rizst használjon az ember hozzá (otthon tán a Szarvasi B, és lehetőleg rizsfőzőben elkészítve), illetve, hogy mossa ki a formát vízzel, mert különben menthetetlenül beleragad a rizs. A norit szárazon kell tartani, ha megvizesedik, szerintem sokkal rosszabb. Itt így is árulják, dupla celofánba csomagolva az o-nigirit.

Ramen. Ezt mindenki tud főzni, fel kell forralni a vizet, belerakni a zacskó port, amit adtak hozzá, és három perc alatt készre főzni a tésztát. Ennyi. Annyi újat tanultam itt, hogy szinte bármit bele lehet főzni, hínárt, moszatot éppúgy, mint kukoricát, virslit, hagymát vagy éppen sonkát. Ja, és hogy nem kell meginni az összes levét, mert míg a tészta finom, addig a nagyon sós lé tényleg káros lehet az egészségre.

Currys rizs. Ez itt úgy megy, hogy az ember először is vesz curry-kockát. Aztán krumplit, hagymát, répát, meg mindenfélét pucol, apróra vág és megfőzi. Illik még egy pár darab húst is rakni bele, de lehet kukoricát, borsót, akármit, ami finom. Majd amikor megfőtt, a forró vízbe beledobja a curry-kockát, és az egészből currys mártás lesz, amit a – már korábban előállított – főtt rizsre kell önteni. Itt édestől kezdve nagyon csípősig mindenféle curry-kocka van, én ettem már almával és joghurttal ízesítettet is, de fahéjasat is. Finom.
Otthon nincs ilyen kocka, rögtönözni lehet: a már megfőtt zöldségekkel teli vízbe az ember óvatosan elkezd lisztet töltögetni, módjával, mert megdagad ám. Meg közben curry-t is öntöget hozzá, de ésszel, mert hamar nagyon csíp. Ezt addig ismétli, amíg a lisztes mártás/rántás (mittudomén, hogy hívják, a lényeg, hogy működik) rottyan egy párat, és jó sűrű lesz (de még folyik), és jó íze is van. Sót sem árt beletenni egy picit, de valamiért pirospaprika nem kell. Lehet viszont minden más őrültséggel kísérletezni, a fentiekben látható módon akár joghurttal is. A liszt legalább részben átverés, de némi gyakorlás után az eredetihez kísértetiesen hasonló étket lehet előállítani.

Visszatérve a krónikához, délután sikerült az elpilledt Janó családot rábeszélni arra, hogy menjünk el a 80 yenes strandra, ami remek ötletnek bizonyult. A strandon ugyan egymillióan voltak, de legalább pancsoltunk, meg napoztunk, meg kicsit felfrissültünk.
Úgy volt, hogy 7 órakor találkozom Zsolttal és Tibivel a tokiói Ikebukuro állomáson. Mérnöki pontosságú tervezésem ellenére 4 percet késtem, mert belekerültem a Yamanote-vasútvonal (a legforgalmasabb és legtömöttebb vasútvonal egész Japánban) esti csúcsforgalmába. Ugye, írtam már egy párszor, hogy már semmi sem igaz a tévhitekből, hogy a japánokat úthengerrel gyömöszölik a vonatokba. Hát passzírozóember már tényleg nincs, de azért a Yamanote-vonalon előfordul, hogy a vonatok névleges kapacitásuk 250 százaléka felett szállítanak utasokat. Na, egy ilyenbe sikerült belecsöppennem. A legrosszabb az, hogy ilyenkor a vonatok sokkal többet állnak az állomásokon, mert iszonyú sok ember száll ki és be.
Sehol nem láttam a két magyart, és kezdtem egy picit aggódni; aztán úgy tíz perc múlva befutottak, és háromnegyed órával meg vagy tíz megállóval később meg is érkeztünk Abe mesterékhez.
Rém jópofa, igazi japános ház az Abe-kláné: nagyon pici alapterületű, de padlásostul van vagy négy emelet. Valaha kendó-felszereléseket árult a család – a felirat most is kint van a házon –, de vagy tíz éve abbahagyták, a papa most mozgássérülteket tanít. Nagyot vacsoráztunk, igazi japánosat; Zsolt meg én szemrebbenés nélkül, jóízűen ettük, Tibinek meggyűlt a baja egy nagyobb méretű kagylóval.
Meghatározatlan időre kaptam kölcsön kendófelszerelést. Nagyon használt persze, meg jó büdös, meg lyukas a kesztyű is és kopott a páncél, de mégiscsak kendófelszerelés (az új egy vagyonba kerülne), a sisak pont jó méret (otthon nagy volt), a shinai (bambuszkard) szinte vadonatúj, a hakama (japán nadrágszoknya férfiaknak) meg a gi ugyan foszlik szét, de maga Abe mester használta, így nyilván szárnyakat fog adni. Röpködtem körbe-körbe az örömtől.