Mindenki korán mexökött, a magyarok is hét körül indultak valahová; így szokásommal ellentétben én is felkeltem hét körül, és szépen hazavonatoztam. Kiválóan működött a kaisuken-es trükk, amit már korábban leírtam: beszálltam a legolcsóbb jeggyel (ami nem 120, hanem 180 yen volt, hogy a csoda vinné el, mert nem volt elég közel állomás), és Yokohamánál kiszálltam a jó előre beszerzett Kannai-Yokohama jeggyel. Így tényleg olcsó utazni. Korábban azt hittem, csak utazásra havi húszezer yen fog elmenni; tízezer fölé viszont eddig még soha nem ment, igaz, olyan nagyon sokat nem is utaztam.
Abe mester Saitamában lakik; így hazafelé pont arra vonatra szálltam át (Keihin-Tóhoku-vonal), amellyel tavaly annyit utaztam Urawából. Nosztalgiáztam vagy négy megállót, aztán beájultam a vonaton, és Yokohama előtt kettővel ébredtem.
A fékezhetetlen agyvelejű lányok legnormálisabbika, Miwa felhívott, hogy másnap szülinapoznak valami tokiói étteremben. Merthogy Miyának júliusban van a szülinapja, de júliusban nem értek rá, mert annyira munkát kerestek.
Attila is hivatalos volt az ebédre, tehát együtt elmentünk ajándékot venni. Ez itt mindig probléma, részint mert smucigok vagyunk, részint meg mert ha egy csomó pénzt elverünk is, lehet, hogy egyáltalán nem örül neki, vagy nem törődik vele a címzett. Végül is elsétáltunk Kamióokára, ott van két százyenes bolt is, magunk is akartunk venni dolgokat (én például tűt, merőkanalat, celluxot, miegymást), és találtunk egy csomó apró marhaságot, köztük játékpénzt. Mármost itt Japánban bizonyos meghatározott alkalmakkor tényleg pénzt szokás ajándékozni, van is ehhez megfelelő boríték, gyászhoz fekete, házassághoz piros, helyre kis madzaggal átkötve. Gondolkoztunk egy darabig a feketén, aztán mégiscsak a pirosat választottuk.
Este, hosszú idő után először, megpróbálkoztam a Sunway-jel, de iszonyú gyenge voltam, nem is erőltettem tizenöt percnél tovább. Állítólag az antibiotikumok hatása, hogy ennyire legyengül az ember.
Délután feldíszítették a kollégium udvarát, és kiderült, hogy ma meg holnap táncikálás lesz, Bon-odori. A Bon (vagy helyesebben inkább o-bon) olyasmi, mint a Halottak Napja nálunk, csak egy hétig tart, és sokkal vidámabb. Szóval állítólag ilyenkor egy hétre visszajönnek az ősök szellemei, együtt vigaskodnak a népekkel, aztán a hét végén visszahajtják őket oda, ahonnan gyöttek. Mindenesetre ilyenkor szoktak a japánok elmenni a temetőbe.
Én már csak a tánc végére értem vissza; érdekes volt látni a külföldi diákokat yukatában (könnyű nyári kimonó; kiderült, hogy a Kaikannak van e célra húsz yukatája, és lehetett kölcsönözni). Én jinbei-be bújtam, de az is megtette. A tánc maga rém primitív volt, a zene méginkább, különösen amikor a Beautiful Sunday-re verték a taiko nevű nagy dobot. Lelkesedésben viszont nem volt hiány.