11:30-ra kellett beérnünk Tokióba, Akasakára, ami azt jelentette, hogy tíz előtt el kellett indulni otthonról. Tántorogtunk is rendesen mind a ketten Attilával; nem szoktunk a hajnali keléshez. Késtünk három percet, de sehol senki nem volt. Háromnegyed tizenegykor komolyan kezdtünk aggódni, de feltűnt Miya, meg Georg (egy venezuelai srác, vele voltunk Roppongiban), meg kiderült, hogy a mellettünk várakozó kövér, csúnya, kékruhás lány is hozzánk tartozik. További negyedóra elteltével belihegett Miwa, és közölte, hogy egy félórát várt Ta-ra, de az sehol sincs.
Egy Tokyo Joe nevű étterembe mentünk ebédelni. Általában egy ilyen jellegű éttermet mi simán nem bírunk kifizetni, de ebédidőben hatalmas árengedmények szoktak lenni, így itt is 1200 yen körül komplett menüket kínáltak. Én kicsit konzervatív voltam, és borjú-steaket rendeltem, sajttal töltve (finom, csak nem sütötték meg), Attila még nálam is konzervatívabb volt, sült disznóhúst evett; a lányok maguk gyártottak sushi-t, illetve szezámmagos akármiben kirántott tonhalat ettek. Yuko, a kékruhás najád igen érdekesen evett: már-már esetlennek tűnően szerény, óvatos mozdulatokkal apró szájához emelte a falatot (sushi-t evett, azt kézzel is szokás), ott viszont eltűnt könyékig a szájában, és már csak a csontig lerágott kezét húzta elő egy másodperccel később. Különben kiderült, hogy zongoratanárnő.
Faarccal, némi esetlen magyarázat kíséretében átadtuk a pénzesborítékot Miyának, aki először láthatóan megütközött, majd kibontva hatalmasat nevetett. Miwától – a változatosság kedvéért – poharakat kapott. Úgy látszik ez itt a legújabb mánia, mindenki mindenkinek poharakat vesz. Én is kaptam már vagy hatot, nem győztem továbbajándékozni őket. Aztán megint mi jöttünk: én magyaráztam valamit, Attila pedig átadta a következő százyenes apróságot. Nem akarom hosszú lére ereszteni: tíz perc alatt vagy tízféle ajándékot kapott tőlünk, mind apróságok, még a legdrágább egy legyező volt meg egy pici doboz; előző nap vért izzadva én csomagoltam be az egészet szép chiyogami-ba (festett japán papír). Mire mind kibontotta, egy hatalmas csomag feküdt előtte az asztalon, úgyhogy a pincér nem is tudta hova tenni a kaját. A lányok egyöntetűen megegyeztek abban, hogy ilyet még nem láttak, kérdezték is, hogy nálunk szokás-e így ajándékozni, mondtuk, hogy nem, de mi otthon sem vagyunk normálisak.
Ebéd után átvánszorogtunk a Ginzára, ami remek alkalom volt arra, hogy rossz felvételeket készítsek róla; aztán találtunk egy szake-kiállítást, nem is annyira múzeumot, ahol kaptam ajándékba két szakéspoharat (mert kitöltöttem valami jelentéktelen kérdőívet).
Este otthon megint tánc, valamelyest mérsékelt érdeklődéssel; elcsábásztam viszont a Janó famíliát, akik ha nem is nagyon táncoltak, de úgy látszott, jól érzik magukat.