Saját gyártmányú elméletem szerint a világot mozgató legfőbb rugók a lustaság, az unalom és a smucigság. Azt, hogy unatkoznék, azért nemigen lehet rámfogni, lusta is mérsékelten vagyok, de legalább a harmadikból megpróbálom kivenni a részem.
Fentebb említett okokból kifolyólag emberek elrémisztő tettekre képesek: Attila például egy minősíthetetlenül ronda bolgár lánnyal akart elmenni Kínába két hétre, azt hívén, hogy tízegynéhányezer yenből el lehet utazni oda (na jó, hajóval, meg minden). Ezen ötlete később aztán megfeneklett, én viszont a Tó Kó nevű kínai lánnyal szövetkeztem, mert ő Ószakába akart menni az ismerőseihez, és az ingyennél olcsóbban nehéz lakni. Ha meg már elmentünk olyan messzire, akkor viszont kerüljünk Kiotó felé haza, ott úgyis rengeteg dolog van még, amit nem láttam.
Én persze sejtettem, hogy ebből még baj lesz, merthogy viszont én a szuperolcsó, szuperkényelmetlen Seishun 18 kippu-val akartam utazni, a Tó Kó meg mégiscsak egy elkényeztetett városi lány. Némi ütésváltás után én győztem, főleg azzal az érvvel, hogy “de már megvan a jegy”, és ki is néztük, hogy éjjel 12:06-kor indul is egy vonat Yokohamából, egészen Nagoyáig, sőt, még tovább is, a lényeg, hogy reggel kilencre odaérhetnénk Ószakába, egyetlen átszállással.
Japánban sajnos van egy iszonyatos nagy baj. Ha ugyanis bárminek értelme van, olcsó, hasznos, jó, jól jön, vagy egyáltalán, a legkisebb mértékben pozitív vonásokkal bír, akkor nem egy, hanem százmillió japán akar belőle, vesz részt benne, megy oda, satöbbi. A Sumida-folyónál lévő tűzijátékot már emlegettem, oda kilencszázezren vonszolták el magukat, de igaz ez minden másra, nyáron, kellemes időben a tengerpartra vagy parkba járásra éppúgy, mint Bon idején a hazautazásra.
Márpedig az, hogy az egyetemista 2300 yenért hazautazhat apukához meg anyukához a Bon-ünnep idején (amikor is muszáj), némi kényelmetlenséget is meg kell, hogy érjen. A mi vonatunk sajnos, Tokióból indult, sőt, még egy komplett mentesítő szerelvényt is utánaküldtek, de ez mit sem segített: a vagonból éppen csak, hogy nem folytak ki az utasok. Mi arra számítva, hogy idővel csak megfogynak, beszuszakodtunk valahogy, de egy óra alatt hárman szálltak le, és aztán többen se. A peronon álltunk, ahogy tudtunk, két és háromnegyed óra hosszat – ennyi idő alatt értünk Shizuokába –, és ott azt mondtuk, hogy most már elég. Leszálltunk és aludtunk a pályaudvaron egy bő órát. Ezt kimondani, meg nekem megcsinálni könnyű, de Tó Kó tényleg egy elkényeztetett lány (ráadásul idősebb is, mint én, tehát már nem is nevelhető), és hát nyafogott egy sort. De aztán öt óra körül találtunk egy békés, ám a lehető leglassabb személyvonatot, és pár száz (egész pontosan további négy) átszállás után 12:30 körül, megtörve bár, de fogyva nem, tényleg megérkeztünk Ószakába.
(Kis zárójeles szösszenet: személyvonattal utazni ugyan tényleg undorító dolog tíz órán keresztül, de van két érvem mellette. Az egyik, hogy így legalább látni lehet dolgokat Japánból, mert a shinkansen pályájának túlnyomó része el van kerítve. A személyvonat viszont soxor a házak háta mögött megy el, amit egyébként soha nem látni; kellett volna fényképeznem, annyira tanulságos, hogy milyen ocsmány bír lenni egy – egyébként elölről nyilván takaros – japán ház hátulja, ahova kidobálnak minden vackot, meg szárad a gatya, satöbbi. A másik érvem, hogy négy év úttörővasutazás után elfogult vagyok, és egyszerűen szeretek vonatozni…)
Enyhítve fájó szükségeinket (nem, nem, téved a kedves olvasó, az idegenforgalmi tájékoztató anyagokat gyűjtöttük be), Tó Kó a telefonhoz rohant, hogy felhívja ismerősét, hogy megjöttünk, élünk; ők azt mondták, háromra értünk jönnek a pályaudvarra. Nekem gyanakodnom kellett volna már ekkor, de azt hittem csak, hogy nem érnek rá korábban. Mi mindenesetre ettünk valamit a pályaudvari restiben, aztán sétáltunk egyet a rengeteg csomagunkkal a tűző napon, és kis híján elkéstünk a randevúról, ráadásul Tó Kó ígérete ellenére elfelejtett ajándékot venni, és az utolsó pillanatban vettünk csak valami sütit.
Három óra húszkor én már kezdtem gyanakodni, hogy tényleg sikerült-e megbeszélni a randevú helyét, és egy perccel később egy nagyon sértődött és izgatott kínai nő tolta le a Tó Kót, hogy miért nem oda állt, ahová megbeszélték, és hogy rohanjunk, mert apuci a tilosban parkol.
Előttem csak lassan kezdett kitisztulni, hogy hova is jöttünk; az összes kínlódást most megspórolva, megpróbálom röviden leírni a családot. Szóval Tó Kó (Dong Hong) iskoláskori barátnőjéről van szó, akit Huang Dong Wei-nek (vagy valami hasonlónak) hívnak, de Tó Kó csak Shao Wei-ként (Kicsi Vej) emlegette. Férje, Okamoto-szan japán, és kicsit idősebb is, és japán létére meglepően kedves férfiú, úgy negyvenegynéhányéves, mérnökember, volt kiküldetésben Kínában, a nejét is ott szedte össze. Úgy hat éve házasok. Van egy kicsi lányuk, ötévesforma, Szaki-csan, nagyon aranyos, rém csámpás, kicsit nyamvadt, de sokat mosolyog, és szinte sose sír. Először nagyon félt tőlem, mint kiderült azért, mert ugyan fehér embert már látott, de olyat még nem, hogy valaki szőke, és japánul beszél. Aztán összebarátkoztunk. A szülei nem szoktak olyan sokat játszani vele, tudniillik.
Miután a ránk várakozó kocsi egy 525-ös BMW volt, kezdtem gyanakodni, hogy talán annyira nem mehet nekik rosszul. A hazafele úton betértünk az ószakai várba, amit amúgy is meg akartunk nézni.
Az ószakai várról regényt is lehetne írni, amit én most itt nem fogok, részint, mert lefényképeztem, részint, mert vettem egy csomó képeslapot, de rövid leírást azért illik adni. Szóval Japán tán harmadik legnagyobb kastélya, de nem császár, hanem a paraszti sorból felkapaszkodott országegyesítő Tojotomi Hidejosi építtette, és innen is kormányzott. A háborúkban kicsit azért meglődözték, mire a japánok besegítettek itt-ott vasbetonnal, hogy össze ne dőljön, de ez szerencsére nem azonnal látszik, viszont van bent lift, nem kell 8 emeletet mászni, csak hármat. 58 méter magas, van külső és belső várfal, meg vizesárok, meg sok üdítőitalautomata és büfé. Ez már csak így megy itt.
Utána bevásárolni mentünk egy szupermarkecbe; nem hagyták, hogy bármit is kifizessünk, mire vettünk dinnyét (mint említém, az itt patikaáru, most le volt árazva, egy olyan négykilósforma 1400 yen volt.)
Hazafelé én egy picit elszundikáltam a kocsiban (nagyon fáradtak voltunk, jó, ha két-három órát tudtunk aludni összesen az úton), de a karórámról kiderült, hogy tényleg vagy egy órányit autókáztunk. Valami iszonyú messze kint, Ószaka keleti részén, egy külvárosban laknak.
Meglepetések még értek. Például hogy borzasztó kicsi volt a ház, illetve hogy annyira nem volt kicsi, de mi nem mentünk fel a második emeletre, lent meg azért a konyhán, fürdőszobán és egy hattatamis nappalin kívül nem volt semmi. Ja, és az hagyján, hogy a WC japán stílusú (guggolós, mint a bolgár), de nem vízöblítős, hanem pottyantós. Meg a fürdő is az úgy harminc évvel ezelőtt dívott gázmelegítős. Mindez az atomkorban, egy házban, ahol BMW az autó, van DAT-magnó, Sega Saturn videojáték, két tévé, meg még ezer más.
Estefelé kaptunk nagy vacsorát, japános udvariassággal szabadkozva, hogy semmi nincs, meg hogy csak összecsapták; hát a frászt, volt vagy hét fogás, egyik jobb, mint a másik. Aztán testületileg másfél óra hosszat vitatták, hogy hova akarunk menni holnap. Én eleinte még megpróbáltam belefolyni a társalgásba, mégiscsak vettem útikalauzt, meg térképeket, meg mindent, de aztán fokozatosan beleuntam, részint, mert valami elképesztő szerencsétlenkedés ment, mindenki halálra udvariaskodta magát, részint meg mert kiderült, hogy ami engem azért érdekelne (egy-két templom, gyaloglás, ilyesmi) az ellen többeknek kifogása van. Szóval inkább Szaki-csannal játszottam, és a végére döntöttek is valamit, a lehető legszerencsétlenebbet az összes közül. Azaz hogy megpróbálunk jó korán elmenni a víziállatkertbe, meg a mellette levő múzeumba, délután meg a város egy bizonyos, általam kinézett részére.
Éjfél körül jutottunk csak ágyba, ami nem volt túl jó, mivel másnap 7:30-kor kelni kellett (az Okamoto-család sajnos, koránkelő, de most még sietni is kellett az akvárium miatt); nem is bírtuk rendesen kialudni magunkat.

Leave a Reply