A nagy kiotói gyaloglásban (borzasztó forró volt a beton) szétment a cipőm, de a lábam is. Nagy vízhólyagok nőttek rajta, mintha kendóztam volna. Egy párat közülük széjjelhasogattam, amitől most nincs sok kedvem gyalogolni. Ennek ellenére, mivel ma érvényes utoljára a metróbérletünk, kitaláltam, hogy menjünk állatkertbe. Attila rá is állt, bár mindketten kicsit nehezen ébredtünk. Ja, és nekem mágneslemezeket is kellett vásárolnom, azért is mindenképpen be kellett menni Yokohamáig.
A múltkor kihagyott Iseyama-szentélyt most némi keresgélés után megtaláltuk, de eddig még ez tetszett a legkevésbé. Sok beton, a szentély mellett szójaszósz- és üdítőitalreklámok, az egyik torii vasból; az egész szentély valami rusnya, brutális nyerseséget sugárzott. (Csakhogy lássa mindenki, hogy nem vagyok bolondja mindennek, ami japán. A Ginkakuji pedig tényleg csodálatos…)
Érdekes egy vánszorgást csaptam le az állatkertben. Egyrészt ugye, fájt a lábam, ami a felnyílt víz- és vérhólyagokkal magyarázható, viszont valami hallatlan gyengeség lett úrrá rajtam, amit később egyszerűen dehidratációval magyaráztam, de annál több volt. Mindenesetre egészen öregemberesen adtam elő a sétát az állatkertben, annál is inkább, mert a piszkok nem valami sík vidékre építették (ott tudniillik az emberek laknak), hanem a Nogeyama nevű dombra.
Teljesen ingyenes az állatkert, és nagyon sokféle állat van benne: elefánt, amuri tigris, oroszlán, jegesmedve, zsiráf, zebra, millió majom, és néhány olyan kisebb testű ázsiai állat, amiről otthon olvasni sem igazán lehet. Viszont nagy általánosságban megalázó körülmények között tartják őket; lehet, hogy én tudom rosszul, de a Humboldt-pingvinek igen rosszul tűrik a negyvenfokos meleget, és ez szerintem látszott is rajtuk. Hasonlóan a fókák és a jegesmedve. A tigris ketrecében én nemigen tudtam volna kinyújtózni, és hasonlók. Kicsit olyan érzés volt, hogy “nem baj, ha megdöglik, veszünk újat”. A jegesmedve például teljesen bezöldült, merthogy nem nagyon cserélhették a vizét, és az teljesen megalgásodott, és erre fel a szőre is. Komolyan, a feje kivételével az egész medve zöld volt. Le is fényképeztem.
Délután elvánszorogtam a Sunwayig, de lépcsőmászásra nem is gondoltam. Igazából meglehetősen gyenge voltam (Ószakában még ettem rendesen, Kiotóban is az első nap, de tegnap alultáplálkoztam), de erőltettem a fekvenyomást, ami ugyan nem ment, viszont kicsit meghúztam a vállam. Mindegy, utána legalább leúsztam a penzumot, szaunázgattam, és fájó lábbal, de jó kedvvel tértem haza. A mérleg természetesen nagyobb számokat mutatott, mint legutoljára, de nem annyival, mint gondoltam, csak úgy fél kilóval.
Most, hogy visszajöttem, Emo máris mindenféle feladattal állított be. Sajnos, a szokásos módszer, hogy kölcsönadom a Toshiba noteszgépet, nem ment, mert valamiért képtelen voltam feltölteni az akkumulátorát. Így aztán okosabb híján én gépeltem le a bolgár nyelvű levelet (latin betűkkel), egész gyorsan ment volna, ha Emo nem keveri úton-útfélen össze a h és n betűket, nemkülönben a p-ket és r-eket, meg még amit csak lehet. Így a húszsoros levél azonban majdnem tíz percig tartott, mert ötmásodpercenként javítani kellett. Különben beadta újra a vízumkérelmét, és az istennek nem jön a papír.