Úgy beszéltük meg, hogy 10:30-kor találkozunk Kamakura állomáson, ami azt jelentette, hogy megint hajnali 9 körül kellett kelnünk. És mi marhák, odamentünk időre, azazhogy összesen öt percet késtünk. Senki nem volt ott, gondolhattuk is volna, egyedül a kékruhás sellő, Yuko. Én ugyan a múltkor jót élcelődtem, hogy kicsit súlyos, de akkor nem láttam igazán, most viszont, könnyű ruhában igen: tényleg borzasztó kövér. Majd egy fejjel alacsonyabb nálam, és legalább 80-85 kiló. Tán több is. És ráadásul be lehetett indulva, mert megdicsért, hogy milyen csinos vagyok, meg hogy jól nézek ki, és jött felém…
Attilának kis híján kiestek a szájából a fogai, úgy vigyorgott, ahogy nézte, hogyan hátrálok Yuko elől, és hogyan követ, kissé lihegve. Ezzel együtt húsz percig senki fel sem bukkant, mi elég hangosan szitkozódtunk, igaz, összehaverkodtunk pár japánnal, akik szintén valakiket vártak és szintén nem jöttek. Az egyetlen zavaró tényező Yuko volt, akivel beszélgetni kellett volna, de ő nem értette, hogy mi mit mondunk, mi meg, hogy ő. Pedig alapszintű társalgás volt, a tankönyv tizedik leckéjének tájáról. Később bevallotta, hogy ő tulajdonképpen kényszeres evő, amire mondtam, hogy egyáltalán nem baj, ha mellé kényszeresen fekvőtámaszozik is, de erre nem mutatott erős hajlandóságot.
Húsz perccel később felbukkant Taró, akit szintén meghívtak a lányok, és további tíz perccel később Miya is. Újabb tizenöt percig vártunk Miwára, aki nem jött, de sok telefon árán kiderítették, hogy majd kettőkor idejön az állomáshoz. Így hát nekivágtunk a part felé vezető útnak, de mint kiderült, a mintegy egykilométeres szakasz háromnegyed óráig tart, mert bementünk egy boltba élelmiszert vásárolni, meg Taró bankot keresett.
Végül is azért kiértünk a tengerpartra – valami gyalázatos hőség volt –, és nem akartam hinni a szememnek. Ameddig a szem ellátott, a part tele volt napozó, a tenger meg fürdőző japánokkal. A már említett effektus: ha nyáron tengerpartra menni jó, hát akkor az összes japán tengerpartra megy. Próbáltam fényképezni, de a keresőbe a fél part sem fért bele. Egyébként megtorpedózódott az az ötletem is, hogy én csodaszép felvételeket készítek a kamakurai tengerpartról (azért is fogok előbb-utóbb), mert annyira párás volt a levegő, hogy már-már ködnek látszott, legalábbis a két kilométerre lévő sziklák csak homályosan ködlöttek.
A homok olyan forró volt, hogy mezítláb járni sem lehetett rajta; azért némi kapirgálás után lezuttyantunk valahogy, és – mivel sokáig nem lehetett bírni a déli napot – a tenger felé vettük az irányt. A tenger koszos volt és nagyon sós, viszont langyos, mint a… szóval langyos, beljebb sem hideg, tiszta Balaton volt az egész, csak nem látszott a túlsó part (ami különben Kalifornia). Lubickáztunk Miyával, elhajítottam a fejemen keresztül, kecsesen repült, csak eltűnt az összes fülbevalója. Sajnos, egyenjogúság van, és bármennyire is nem fűlt a fogam hozzá, Yukót is el kellett dobni. Legnagyobb megdöbbenésemre sikerült – lehet, hogy nem súlyzózom teljesen hiába? –, viszont neki is eltűnt mind a két fülbevalója, így ezt a játékot hamar befejeztük.
Napoztunk sokat, kis híján leégtem, de végül mégsem, viszont remek piros színem lett. Nem fáj, tehát lehet, hogy nem is fog lehámlani. Nem is emléxem, mikor voltam utoljára ilyen barna. Aminek a legjobban örültem, hogy az állandó fejpánt és a Kiotóban feltűrt trikóban való mászkálás miatti színkülönbségek eltűntek rólam, most mindenütt piros.
Este ismét tiszteletét tette nálam az egész társaság; Emo ezúttal faxolni akart, a szokásos módon. Kitchónak tetszett, hogy milyen jól tudok már bolgárul, én meg kezdem a felét megérteni, hogy Emo mit ír. Annyira mégsem más, mint az orosz.
Aztán Emo felesége telefonált, merthogy így olcsóbb (Amerikából egy perc 40 cent körül van, innen vissza úgy a hatszorosa); nem is tartott, csak úgy félóráig, mire mindent megbeszéltek. Mi további hárman voltunk bent (Attila, Tatiana, aki Emónál akart tévét nézni, meg én), és kicsit hangosan visongtunk, de azért valahogy csak tudott telefonálni.
A naplót sikerült folytatni, de hol van még a vége…