Engedve lett itt az erőszaknak, meg a jóisten se képes annyi levelet írni meg chatelni, hogy mindenki boldog legyen, úgyhogy megpróbálok irkálni ezt-azt, hogy mi van velem. Az viszont már bebizonyosodott, hogy hosszabb távon nem teljesen jól működik ez a dolog, úgyhogy a terv a következő: most az egyszer leírom, hogy mit csinálok itt Japánban hivatalosan, és utána lehetőleg olyan dolgokról fogok írni, amelyek rám valamilyen – jellemzően pozitív – benyomást tettek, vagy remélhetőleg elég szórakoztatóak ahhoz, hogy más végig akarja olvasni. Negatív benyomásokról, arról, hogy „milyen hülyék/furcsák már a japánok”, vagy éppen nem nagyon felöltözött japán leánkákról van unásig elég blog meg hírportál (tessék, ha valakinek ez kell: japanizer.blog.hu, meg japancsaj.blog.hu, és hát hasznos hírekből kifogyhatatlan a Szaku is). Én inkább olyan dolgokról szeretnék írni, ami jó lenne, ha otthon is lenne, vagy otthon is így állnának a dolgokhoz.
És akkor röviden, hogy mit is csinálok most itt: van egy cég, aki Japánban szeretné forgalmazni a termékét (a „Doboz”), amihez egészen szép értékesítési csatornát szervezett, de azért nem ártana, ha lenne valaki műszaki háttérrel japánul beszélő, aki ha kell, helpdesk, ha kell, oktatja a kereskedőket, ha kell, tolmácsol és ha kell, kézikönyvet ír meg fordít. Ez lennék én, némi fizetésért cserébe, termék egyelőre még nincs, csak néhány bemutató darab, majd meglátjuk, mi lesz belőle. A múlt héten volt nagy puccos fogadás a kereskedőknek a magyar követségen, de mostanra mindenki hazament. Én Csófu állomás mellett lakom egy hotelben, mert lakás csak hétvégén lesz, de addig is bejárok a leendő disztribútorhoz Ocsanomizuba (a „Gyár”), ahol is kaptam egy pici szobát (ez négyszer annyi, mint amire számítottam, azt hittem, csak egy asztalt kapok). A hotelszoba nem túl nagy, úgyhogy nem igazán van hely kipakolni a bőröndből, és még csak két napja járok vele, de már utálom a Keió-vonalat, annyira zsúfolt. Igen, a többi is, de ez reggel kilenc után is.