Arra ébredtem ötkor, hogy megint megfájdult a fülem. Nem nagyon, csak kicsit, meg nem is annyira fáj, csak bedugult, de tegnap tényleg elfelejtettem kitörölni rendesen, most aztán itt a haddelhadd. Mindegy, rutinosan TMK-hadműveletként már ugrott is befelé a chlorocidos cipőfűző, ártani nem árt.
Aztán tizenegykor keltem, kissé nyúzottan, kissé fájó füllel. Átvánszorogtam Janó senseihez, megvitattuk az együttesen elköltendő ebéd tervezetét, majd elmentünk a család maradék részével bevásárolni. Majd elkutyagoltam a Sunwaybe, de csak úszkáltam egy kicsit, meg megborotválkoztam végre. Frissen, üdén és kívánatosan átcipeltem Janóékhoz a fél konyhámat, ahol már mindent megtettek az okonomi-yaki érdekében. Sikerült is elkészíteni a világ egyik legjobb okonomi-yakiját (a titka: sok hús, jól átsült okonomi-yaki, sok szósz).
Aztán palacsintát álltunk neki gyártani a vaslapon, meglepően jól sikerült, és degeszre ettük magunkat. Két órával később is alig bírtam még mozdulni is, pedig némi vitaminok magamhoz vétele és cipőfűzőcsere után egy órácskát szundítottam is.
Megint berepült egy kabóca, de most egy joghurtospohár és egy levél segítségével pillanatok alatt távozásra kényszerítettem. Mostanában már haldokolnak szegények, nagyon fáradtak, de mindez még nem jogcím arra, hogy velem aludjanak.