Kitcho rábeszélt bennünket, hogy menjünk el Hakkeijimára, a Hakkeijima Sea Paradise-t megnézni. A tengeri paradicsom egy vízi állatkertből és egy vidámparkból áll; e kettő el is foglalja a sziget teljes egészét.
Jó korán indultunk, hajnali háromnegyed tízkor. Vettünk némi harapnivalót az egyik közeli éjjel-nappaliban (ott vannak készen mindenféle ételek), én némi saláta meg hideg kínai tészta mellett döntöttem, de aztán olyan éhes lettem a vonaton, hogy még ott megettem.
Kanazawa-Hakkeitől egy nagyon érdekes vonattal mentünk: a Seaside Line ugyanis teljesen automatikus, nincs vonatvezető a szerelvényeken. Ja, és nem is vasút a klasszikus értelemben, mert gumikerekeken megy. És természetesen mindezek miatt jó drága is.
Fullasztó hőségre érkeztünk ki Hakkeijimára, és némi bóklászás után megtaláltuk a vízi állarkertet. Meglehetősen durva kiadásokra voltunk felkészülve a mai nap során, mivel az akvárium 2400 yenbe került, a vidámpark pedig horribilis összegekbe: csak a hullámvasút 1000 yen, a többi érdekesség is 6-800. Felfedeztük azonban, hogy délután négytől van egy speciális “alkonyi” bérlet, ami 2000 yenért norihódai, azaz mindenre, akárhányszor fel lehet vele ülni.
A vízi állatkertbe mindenesetre bementünk, oda nem szólt a kedvezmény. Hétfő ellenére elég sokan bírtak lenni, de azért mindent láttunk: nemcsak halak, rákok és medúzák voltak, de például két jegesmaci is, itt nagyon kulturált körülmények között tartva, csillogó fehér szőrűek. Vagy tizedik perce néztük a két medvét, az egyik búvárkodott, a másik fáradhatatlanul fel-alá úszkált a medencében, amikor felfedeztem egy feliratot, hogy “amelyik sokat úszik”, az Osu Yukimaru (tehát fiú), “amelyik inkább búvárkodik”, Osu Yukihime (Hóhercegnő, tehát lány) névre hallgat. Szóval nem a mi kedvünkért sportolt a maci, hanem mindig ilyen…
Voltak aztán rozmár-, meg pingvinhegyek, halak minden méretben, színben és méregfokozatban. Hakkeijima arról híres, hogy itt építettek először mozgólépcsőt keresztül egy hatalmas akváriumon. Végül rákok, medúzák meg korallok. Kár, hogy nem vittem videokamerát, mert vakuzni nem lehetett, anélkül meg elég reménytelen lett volna fényképezni (egyrészt mozgó dolgokat, másrészt állvány nélkül).
Különben elég rosszul lettem a végére, azt hittem, mozdulni nem bírok. A fülem ugyan fájt (hál’ istennek, újra a bal is), de ettől még mozogni tudnom kellett volna; aztán kisakkoztam, hogy alighanem kiszáradtam. De még vagy két emeletig nem jött vécé, amikor végre igen, ittam vagy másfél liter (meleg) vizet, és mindjárt jobban lettem.
Egy óra körül járt, így volt három elütni való óránk. Kicsit szundikáltunk az árnyékban, én lövöldöztem egy kicsit virtuális gonosztevőkre, aztán lassan csak 4 óra lett. Kiderült, hogy nem is jegyet kapunk, hanem egy peciális karkötőt, amit aztán már csak letépni lehet, onnantól kezdve viszont meg nem érvényes.
Gyorsan fel is rohantunk a hullámvasútra. Hatalmas, benyúlik a tengerbe, nagyon gyors, bár igazából nem veszélyes. Nincsenek benne őrült nagy hullámok, se nem fordul fejre, inkább csak gyorsan megy körbe-körbe. Azért nagyon klassz volt, Kitchóval már szaladtunk is újra sorbaállni, de Attila kivárt egyet. Harmadszorra megint csatlakozott hozzánk, aztán kezdett elég nagy sor lenni, bár még így is valószínűleg tizede, mint vasárnapokon.
Kicsit ki is készültünk három hullámvasút után, ezért felszálltunk a toronyba. Ez egy kilátótorony, de nem lift visz fel, hanem a kilátó liftezik le és fel az utasokkal, állati jópofa. Ha nincs bérletünk, ezt biztos kihagyjuk, pedig nagyon szép látvány volt, nem csupa gép meg gyár, mint Ószaka kikötőjében.
Egy Aqua Ride nevű móka következett, nagy gumikarikába szerelt székekre ültünk, és vad hegyi folyót imitáltak. Nem volt túl meredek, nagyon vizesek se lettünk, de két félresodródott karikát megelőztünk, és nagyon büszkék voltunk magunkra.
Aztán felültünk néhány össze-vissza forgó izére, meg egy hatalmas hajóhintára; Attila ezektől bölcsen távoltartotta magát, volt is némi igaza, meg akartam utána nézni, megvan-e még a reggelim, de aztán meggondoltam magam. Újabb menet hullámvasút következett, majd egy Octopus nevű körbeforgó – Attila innentől kezdve következetesen szabotált, olyan mondvacsinált okokra hivatkozva, hogy összesen két órát aludt, meg hogy nem evett egész nap semmit –, majd felültünk egy hajóra, ami húsz perc alatt átvitt a sziget másik felére (gyalog tíz perc, de úgy nem olyan szép, meg eddigre ötödször jártuk meg oda-vissza), majd egy esti hullámvasúttal fejeztük be az egészet.
Nagyon megérte tehát hétfőn menni és megvárni a négyórás bérletet; egyébként jó, ha két-három dologra fel tudtunk volna ülni, így meg – összeadtuk – mintegy 10 ezer yennyi ezmegazt mulathattunk 2000-ért. Vasárnap azt gyanítom, óriási tömeg lehet.
Este megnéztem a videókat, amiket eddig forgattam. Hát… szóval, nem igazán profi operatőrmunka, helyenként úgy tűnt, mintha inkább csak fényképezőgépként használtam volna a kamerát, de azért sokkal kevesebb helyen lett borzasztó sötét, mint vártam. Na, elsőnek nem is olyan rossz. Aztán irkáltam levelet a szüleimnek, és már megint nagyon hosszú lett.