Másodszorra sikerült csak feladni haza a videokazettát: a postás néni reklamált, hogy kicsi. Másik öt levelet viszont elsőre. Fáj a fülem, nem akar javulni és nincs szinte semmihez sem kedvem, de azért összeszedtem magam, és legalább leveleket gyártok.
Az igazat megvallva, alighanem egy kicsit be is lázasodhattam. Hőmérőm bölcs megfontolásból nincsen, minek annyit izgulni meg hipochonderkedni, ha meg negyvenfokos lázam van, úgyis megmérik a mentőben. A Sunwayig azért elvonszoltam magam, legalább szaunázzunk egy kicsit, meg fürödjünk meg. A szaunában tíz perc elteltével viszont azon kaptam magam, hogy egyáltalán nincsen melegem. Ömlött rólam a víz, pontosan úgy néztem ki, mint ahogy egyébként tíz perc után szoktam (volna), de egyáltalán nem volt melegem, és fel se tűnt, hogy így elment az idő. Aztán gyorsan kimentem, nehogy valami hülyeség történjen velem.
A kelet-európai különítmény továbbra is rendszeresen látogat, az ajtóm különben is állandóan nyitva van, a szellőzés végett, magánélet tehát annyi, amennyit a Sunway illemhelyén töltök. Emo megkapta az amerikai vízumot – szerintem marha volt, már elsőre is egy utazási ügynökségen keresztül kellett volna intéznie –, de most már nem akar utazni szeptember 1. előtt, mert akkor 40 ezer (!) yennel többe kerül a jegy. Most a változatosság kedvéért ugyanúgy lézeng, mint korábban (a legváratlanabb időpontokban, a legváratlanabb helyeken bukkan fel), csak nincs annyira búbánatos képe.