Úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével: csakazért is úszni fogok a Sunwayben, nehogy már a sokezer yen, amit kifizettem augusztusra, teljesen veszendőbe menjen. Súlyzózni, durva fizikai erőfeszítést gyulladt füllel nem igazán szerencsés ötlet végezni, az meg viszont iszonyú hülyén néz ki, hogy fürdeni meg szaunázni járok oda (mint az teszem négy-öt napja).
Öngyilkos viszont nem akartam lenni, ezért a helyi drogistánál megvettem a világ legdrágább füldugóit. Két párat meg egy helyre kis műanyag tokot hozzá 440 yenért. Igaz, rém profi, nem ám az otthoni “Szundi” füldugó, ez kifejezetten úszáshoz van, meg kétszer deriválható és mindenütt folytonos.
Szóval úsztam 500 métert füldugóstul, rettenetesen izgulva, hogy most mennyivel érdekesebben megy tele a fülem vízzel, aztán kiderült, hogy tényleg kiszűri a víz nagy részét a füldugó, és tényleg nem fájdult meg estére a fülem.
Kitcho vadul készül a vizsgájára: amióta a professzorja megnyugtatta, hogy nem lesz gond, azóta egy büdös szót nem tanult, és már-már Emóhoz mérhetően lófrál ide-oda.
Valami rettenetesen nincs étvágyam mostanság. Ugyanakkor viszont ráébredtem, hogy annyi pemmikán (rizs, spagettiszósz-konzerv, stb.) van a szekrényemben, hogy ha semmit nem veszek két hétig, akkor se fogy el mind. Ha viszont meg főzök, a mostani étvágyammal legalább két-háromemberes adag. A spagettiszószt muszáj volt enni (még hét konzerv volt a tizenkettőből), Attila viszont ellenállt a meghívásnak, így hát a három szobával arrébb lakó koreai szobrásznőt híttam meg (végre tudom a nevét, Pak; különben azt a kevés koreait, akit nem Kimnek hívnek, azt majdnem mind Paknak), és spagettit főztem. Negyedkiló tésztából ő jót evett, és még maradt egy csomó – ki lehet számolni, milyen rengeteget ehettem (egy tányérnyit se), és még így is úgy éreztem, hogy jelig vagyok töltve, mint a mérőlombik.