Janó szenszei át kellett, hogy költözzön Tokióba, mert a szomszéd épületben tovább nem lakhat. Még korábban sikerült lemondani a havi 260 ezer yenért neki szerzett albérletet és valami civilizáltabbra, igaz, sokkal kisebbre elcserélnie.
Önmagában a költözködés nem lett volna olyan nagy probléma, de a szenszei az elmúlt nyolc hetet végigkínlódta valami idegi alapú hasmenéssel (mert baja az egy szál sincs, még vért is vettek tőle, hogy bebizonyítsák neki, hogy makkegészséges), olyannyira, hogy hosszabb vonatutakat és sétákat sem igen mer vállalni.
Én elvállaltam két koffert, nem is voltak együtt harmincöt kilónál többen; aztán végül is probléma nélkül megérkeztünk a tokiói Ebisu vasútállomásra, ahol is cipekedés helyett taxiba ültünk, és tíz perc múlva már békésen söröztünk az új, enyhén mellékhelyiségillatú lakásban (ez később a szellőztetés során mexűnt). A behűtött sört a háztulajdonostól kaptuk. (Háztulajdonos alatt nem házinénit kell érteni: három darab, egyenként vagy tizenöt lakást tartalmazó épület tulajdonosa volt, nem is ő hozta a sört, nem is láttuk, hanem a gondnokkisasszony…)
A sör végre jó hatással volt Janó szenszei emésztésére (szegény, az állandó koplalásban megint fogyott vagy 11 kilót két hónap alatt), és elmentünk wendizni. Amennyire szerettem otthon a Wendy’s-t, annyira utálom itt, mert 1. kicsik és nagyon drágák a szendvicsek, meg a chili meg a krumplik, meg egyáltalán, minden; 2. nincs sehol salátabárjuk, mert a japánok nemigen igénylik.
Na, most végre találtunk egy salátabáros Wendy’s-t, igaz, valami miniatűr salátástálat próbáltak nekem adni, mire bedühödtem, és bár eredetileg nem volt szándékom Eiffel-tornyot építeni, némi ragadós krumplisaláta és uborkaszeletek segítségével körülbelül tizenöt centi magas, szerintem közel félkilós salátahegyet emeltem az egyébként hamutartó méretű salátástálon. A Janó család elismerően és egy kicsit irigykedve bólogatott, de hát ők már láttak éhes magyart külföldön, az üzlet egyik kiskorúbb alkalmazottja viszont szabályosan belesápadt a látványba. (Nem csoda: 320 yenért – ennyi a salátabár – szupermarkec-áron is körülbelül 700 yennyi salátát építkeztem.)
(Báj dö véj, Janó szenszei rengeteget mesélt még korábban Ószakában a Shakey’s Pizzában, de főleg a Friendly nevű étteremben elővezetett svédasztalos teljesítményeiről. Shakey’s-t azóta én is találtam sokat; Friendlyt viszont csak Ószakában láttam először; sajnos, mivel ott vendégségben voltam, nem volt módomban kipróbálni.)
Sajnos, salátaépítés közben nem lehet, vagy legalábbis nagyon nem illik megkóstolni az alkatrészeket, én meg ugye gentlemanusz vagyok (de gyengék ezek a japán plafonok, most mitől repedt meg hirtelen…). Nagy bolondja vagyok a “1000 island” (nem “a ezer island“, hanem a “tauzend ájlend“, hasonlóképpen az NEC, mert eníszí, azazhogy enísí. a szerk.) salátaöntetnek, ezért használtam is bőven, mert már rég nem volt szerencsém hozzá (az egyetem menzáján szokott lenni; van mindegyik élelmiszerboltban is, de ott pénzért). Hát sajnos kiderült, hogy a nagyüzemi gyártás során a salátaöntetet előállító pusztítandó gyárüzem egy mázsa helyett alighanem egy tonna sót rakott bele, így körülbelül ehetetlen volt. Én meg éhes, tehát mégis megettem, az elején még finom is volt, de aztán kicsit rosszul lettem tőle.
Aztán elsétáltam Shibuyáig, ami a vártnál kicsit messzebb volt, majd hazavonatoztam, és még elértem éppen a mosodást – nem, nem, az előhívott fényképekért mentem. A fényképek meglepően jól sikerültek, az egyik tekercsen találtam egy valami elképesztően rossz képet, de erről kiderült később, hogy Tó Kó fotózta (saját szakállára, pedig nincs is neki), vaku nélkül egy sötét szobában. Rettenetesen elszúrt képek nincsenek is, a legrosszabb viszont jogos: Tó Kó beült a Nanzenji kéttornyú pagodájának egy kapujába, napnak háttal, amitől a kép bal fele fekete, a jobb fele fehér, középen meg – hála a kamerának – a Tó Kó teljesen kivehető, csak éppen az nem derül ki, hogy hol készült a kép. Az igazat megvallva, egy pár olyan kép is tök jó lett, amiről meg voltam győződve, hogy egészen biztosan nagyon rossz lesz.
Tudniillik csak három tekercs (36 kockás) filmet vittem az útra, ami kevésnek bizonyult, mert Tó Kó minden harmadik lépésnél le akarta fotóztatni magát. Én próbáltam javasolni neki, hogy akkor legalább néha öltözzön át, vagy az istenért, legalább vegye le azt a ronda sapkáját meg napszemüvegét néha, és akkor esetleg nem fog minden kép úgy kinézni, hogy áll középen egy Tó Kó, és körülötte cserélődik a táj (mert ahhoz ragaszkodott, hogy mindegyik kép teljes alakos legyen, a lábfejével benne, tehát még ezt sem lehetett variálni), de betonfejűnek bizonyult, ez is hozzájárult a későbbi veszekedésekhez. Mindenesetre dühében vett két tekercs filmet, de ezek nem az én szokásos ISO 400-as Konica filmjeim, hanem ISO 100-as Fujicolor filmek voltak, amitől a kamera automatikusan négyszer alacsonyabb zársebességeket állított be, azaz a már csak egy kicsit is sötétebb kertekben, parkokban 1/10, 1/20, 1/30-ad másodperceket. 1/50-nél és alatta neki is áll villogni a keresőben, hogy “öreg, most aztán tartsad nyugodtan a kamerát, mert különben nagyon érdekes képeket fox csinálni”. Én meg emlékeztem korábbi tapasztalataimból, hogy 1/125-öt is képes voltam bemozdítani, ami azért már nem kis teljesítmény. Állványom pedig egyelőre nincs, bár most egyre komolyabban gondolkozom rajta, mert a kamerának van egy-két remek beállítása éjszakai felvételekhez (amikor aztán tényleg leveszi a zársebességet), és hát az eddigi próbálkozásaimon látszik, hogy nem is olyan egyszerű egy helyben tartani egy kamerát (még az ablaknak támasztva se) két másodpercig.
Na, vissza a fényképezéshez, például az Ezüstpavilon kertjében fotóztam vagy ötöt 1/20-al, csak úgy, kézből, meg máskor is egy csomót; és hogy azért, mert jó nehéz meg nagydarab a kamera, vagy azért, mert megtanultam az utóbbi tíz év alatt nyugodtan állni (körülbelül 15 éves koromban volt utoljára kezemben fényképezőgép), nem tudom, de meglepően jól sikerültek a képek.
Különben ezek a képek két vagy három kivétellel mind úgy készültek, hogy mindent elhittem a kamerának, amit ő kimért. Egy csomó funkcióját még most sem ismertem a masinának, ezért nagy buzgalmamban újra végigolvastam a kezelési útmutatót, és további csodák derültek ki róla.
(Most az, aki korábban ismerte a véleményemet a fényképezésről, valószínűleg nagyon jó szórakozik, de azért tegyük hozzá, korábban nem volt 140 ezer forintos fényképezőgépem…)
Szóval azt azért fizikából korábban is tudtam, hogy jó felvételt többféle zársebességgel és apertúrával is lehet készíteni, csak együtt kell őket változtatni, hogy az átengedett fény mennyisége ugyanannyi legyen (szóval ha kisebb lyukat csinyálok az objektíven, akkor tovább kell nyitvatartani), de azt nem, hogy mi lesz az eredménye, ha tényleg változtatgatom is őket. Szóval, nagy apertúrával (biztos van magyar neve, de én most angolul tanultam fényképezni) elmossa az ember a hátteret (ez portrékhoz jó), kicsivel meg nagy lesz a kép mélységélessége. Ez utóbbi nekem jó is lenne, hiszen ötből három-négyszer tájképet fotózok, viszont akármeddig meg nem lehet csökkenteni a zársebességet, mert 1. bemozdítja az ember a kamerát; 2. ha gyorsan mozog valami, akkor nyomot fog hagyni a képen. Az 1. számú többek közt az egyik érv, hogy miért kell nekem mégiscsak állványt vennem a géphez…
Mármost az én Nikon F70D-m az alapbeállításán kívül (amivel eddig elvoltam) nyolc további peciális üzemmódot kínál, például tájképekhez, portrékhoz, sporthoz, sziluettekhez, satöbbi. Én ezeket nem nagyon használtam, mert mint említettem, rettenetesen be voltam téve attól, hogy be fogom rángatni a kamerát, és még normál módban is ijesztően alacsonynak tűntek a zársebességek, hát még éjjeli meg tájkép-üzemmódban. Viszont néha szerettem volna kisebbre venni az apertúrát. Hát most kiderült, hogy az én kamerám egyik legnagyobb erőssége – amit én pupák, egyáltalán nem használtam ki –, hogy miután ő bemért mindent, és döntött, én még mindig eltekergethetem neki az egyik gombját, mire ő elkezdi együtt változtatni az apertúrát meg a zársebességet. Magyarán továbbra is alámtolja a széket, megmér mindent, amit lehet, de attól még én dönthetek, hogy mennyire legyen mélységéles a kép, stb. Szóval azt hiszem, mostantól kezdve sokkal érdekesebben elrontott képeket fogok egy darabig csinálni, aztán majd visszaállok a gombnyomkodásra…
Ja, még két érdekesség. Írtam, hogy nem egy, hanem 8 érzékelő van a kamerában fénymérésre és ő ez alapján kombinál. Á, ennél sokkal durvább. A 8 érzékelővel ő nemcsak fényességet, hanem kontrasztot is mér, és ehhez veszi hozzá az objektív által szolgáltatott távolságadatokat. Ha nem AF-D Nikkor objektívet használok (tehát olyat, amiben nincs CPU és nem tud távolságadatokat küldeni), akkor is mátrixban mér, csak akkor nem tudja bekombinálni a távolságokat.
A másik pedig, hogy meg voltam győződve arról, hogy a beépített vaku nokedli, mert olyan kicsike. És nem is értettem, hogy amikor kinyitom a vakut, a fényképezőgép miért állítja olyan határozottan, hogy “akkor most ennyivel meg ennyivel fotózunk”. Na, a nokedli vakuról annyit, hogy majdnem mindent tud piciben, amit a Nikon Speedlightok nagyban, egyedül nem forgatja önállóan a fejét (nem ökörködöm, a Speedlight tényleg forog), de állítható a villanás erőssége, időtartama, számossága, az, hogy mikor süsse el a vakut a gép, zárnyitáskor, vagy éppenhogy csukáskor, peciális effektekhez; a gyengeségéről annyit, hogy ISO 400-as filmmel 14 méterig egészen nyugodtan használható, pedig az már távolság. A beállításról pedig annyit, hogy amikor kinyitom a vakut, és rábeszélem a gépet, hogy akkor állítsa be a mindenfélét automatikusan (egy picit lenyomja az ember az elsütőgombot), akkor ő fogja, és párszor elsüti a vakut (a kézikönyv szerint észlelhető, de – tudatosan – nem látható) mértékben, és a visszavert fényekből áll neki mátrixosan méregetni és számolgatni. (Csodálkoztam is, hogy – néhány kivétellel – egész jók lettek a vakus képeim…) Mindenesetre egyre olcsóbbnak tűnik; kérdezősködtem, de mintha ezt nem tudnák a 30 ezer yenes boxgépek.
Egy hete próbáltam magam rávenni arra, hogy végre írjak Sawaki szenszeinek, de mindig halogattam. Na, most kaptam tőle egy körülbelül négyoldalas levelet, amiből húsz sor ugyan arról szólt, hogy próbált nekem lakást keresgélni, de csak drágák vannak, és hogy egyébként mik az igényeim; a maradék viszont arról, hogy valakitől azt hallotta, hogy én megjártam Niigatát 200 yenből, és valami kegyetlenül letolt, hogy ezt nem lehet, és hogy bár ő ezt mástól hallotta, és reméli, hogy nem így van, de hát akkor is, ez bűntény, meg hasonlók. (Azért ilyen levelet kapni ám irtó nagy szégyen…)
Mármost az én lelkem kivételesen tiszta volt, hiszen végül is sem Niigatát, sem Kiotót nem 200 yenből jártam meg; gyorsan fel is hívtam, és faarccal elmondtam neki, hogy megyek, és szeppukut (ha esetleg nem tudta valaki: japánul a harakirit szeppuku-nak mondják, a harakiri egy nem igazán nagyon létező összetétel, azt lehet mondani, hogy hara o kiru…) követek el, amiért nem írtam hamarabb, de hogy bizonyára valami fatális félreértésről van szó, mert hogy én ugyan mondtam embereknek, többnek is, hogy “meg lehetne járni akár Niigatát is 200 yenből”, de attól én még rendesen utaztam, csak az árvíz és egyebek miatt nem pecsételték le a jegyemet Niigatából visszajövet, és Kiotóból is rendesen, a Szeisin 18 (dzsúhacsi) kippuval jöttem haza.
Na, erre megnyugodott, szegény, még a végén ő kért bocsánatot, hogy félreértett valamit (mondtam is gyorsan, hogy biztos nem ő volt), úgy látszik, mégiscsak rendes embernek tart.