Hétköznap lett a szombatból, mert leveleket kellett írni, meg mostanában megint munkává fajult: Janó szenszei-ék megkértek, hogy segítsek legépelni a könyvüket, valami rendes(ebb) szövexerkesztőbe. Én a gépelést elvállaltam, de a tördelés ellen tiltakoztam, inkább odaadtam nekik a szövexerkesztőt. Ők aszonták, ez így jó, fő, hogy meglegyen, majd ők kínlódnak vele.
Először csak valami ötven oldalról volt szó, aztán most, hogy minden papírt megkaptam, kiderült, hogy közel száznegyven A4-es oldal, ebből kilencvenegynéhány vegyes japán-magyar szöveg, és a szövexerkesztő, amit használni kell, valami elképesztően vacak.
Említettem, hogy kisebb osztagokat tudnék élelmezni a felhalmozott pemmikánból. Volt például két kiló lisztem, meg a lekvár sem akart fogyni, ezért összeálltunk Attilával meg Kitchóval palacsintát sütni. Attila is áthozta a vaslapját, ezen ők ketten, körülbelül kétszer annyi idő alatt, háromszor vastagabb és ötször egyenetlenebb palacsintákat sütöttek, mint én. Viszont Kitcho meg vett vaníliajégrémet, amit béraktunk a hatalmas (hot plate-nyi) palacsintákba, és nekünk utána nagyon jó volt…
Megvannak az előnyei a visszamenőleges naplóírásnak (csak egyszer kell nekikészülődni, meg ihletet kapni), viszont kimaradnak apró, esetleg jópofa részletek. Na, kettő.
Rengeteg lepkehálós japán gyereket látni nyáron. Lepkét biztos nem fognak, mert az itt nincs, és még nem bírtam rájönni, hogy mit; kabócát talán, de azt minek, vannak egymillióan. Meg állítólag a japán gyerekek imádják a szarvasbogarakat, már-már a szarvasbogarak létét fenyegető mértékben, de azokhoz meg nem kell lepkeháló.
Más. Japánoknak európai viccet mesélni szinte lehetetlen, mivel azok nagyon sokszor homoním szavakra, kifejezésekre épülnek, a japán nyelvnek viszont teljesen normális része az, hogy a millió homonímából a szövegkörnyezet alapján kétségbeesetten próbálják kiválogatni az éppen odaillőt, tehát ez cseppet nem vicces. Egyáltalán, furcsa humorérzékük van (mert az nem igaz, hogy nincs), ha valaki bajba kerül, azon nagyon jól tudnak szórakozni, például ha valaki elcsúszik egy banánhéjon (hogy csúszósabbat ne is említsek), és agyalapi törést szenved, azon rém jókat vigyorognak, mert elcsúszott.
Ezzel együtt rettenetesen igyekszünk azon, hogy a japánok számára is emészthető vicceket állítsunk elő. A régi, még Moldovától tanult beszólás, hogy “én olyan hülye vagyok, hogy a múltkor is azt hittem, hogy az Ave Maria meg az Ave Caesar testvérek”, az itt nem megy, mert a japán rádnéz, és vagy nem tudja, hogy ki az az Áve Mária, és azért nem röhög, vagy tudja, és akkor azt mondja, hogy “te tényleg nagyon műveletlen vagy”. Mindenesetre sikerült előállítani egy olyat, hogy “hogy én mennyit hibázom a japán társalgás során: a múltkor is összekevertem a kafunsó-t (szénanátha) a fukansó-val (frigiditás)”. Na, ez tetszik nekik, bár a fele még ezen sem röhög.
Van egy még sikeresebb történetem, ez ráadásul igaz is, csak ezt meg otthon nem fogja viccesnek találni senki – az ötlet egyébként egy japán rap-számból jött. Szóval mostanában elmesélem mindenkinek, hogy augusztus 6-án megkérdezték tőlem nagyon komoly pofával, hogy tudom-e, hogy milyen nap van aznap (kjó va nan no hi?). (Persze, hogy tudtam, az atombomba évfordulója. Mindenből ez folyt aznap.) Én állati töprengő képet vágtam, és úgy hat másodperc gondolkodás után benyögtem, hogy
– Maa, moenai gomi no hi dzsa nai ka naa…
(Ma a nem éghető szemét napja van, nem? – olyan kis magamban morgós stílusban)
Ehhez persze tudni kell, hogy Japánban éghető és nem éghető szemétre kell szétválogatni a szemetet, és hogy milyen szigorúan veszik a különböző szemétszállítós napokat. Nincsen tudniillik kuka, nylonzacskókban tesznek ki mindent az utcára, de szigorúan csak aznap, amikor jön a szemetes. Nálunk a Kaikanban szerencsére nem veszik ilyen baromi szigorúan, mert van egy elkerített hely, ahová végül is akármikor kivihetjük a szemetet (már persze, szétválogatva).
Különben – legalábbis a környékünkön – tényleg a nem éghető szemét napja volt.