Kicsit későn ébredtem, ezért akkorra értem be a suliba, amikor már senki (diák) nem volt bent. Aláírtam, hogy itt vagyok Japánban, tehát jár nekem az e havi pénz is (ezért köllött bemenni, óra nem is volt), meg akkor már megkérdeztem, hogy tényleg van-e hétfőn órám, meg ha már ott voltam, megkérdeztem, hogy hol lehet ingyen kendózni. Én poénnak szántam, abban reménykedtem, hogy talán van klub az egyetemen belül, de nincs, csak szákuru (igen, circle), az meg nincs ingyen, viszont van valami apró kis Kanagava Megyei Harci Művészetek Központja (Kanagawa Kenritsu Budokan), nem is olyan messze az egyetemtől (annál messzebb Gumyojitól), keddtől szombatig este héttől nyolcig ingyen ippangeiko, azaz szabad küzdelem. Ha jól értettem, akárki odamehet egymást püfölni. Ez jól hangzik, mert én korántsem lelkesedtem soha annyira felelőtlenül a bemelegítésért és az egy órán át vágások sulykolásáért, hogy utána kétszer két percig vívhassak az edzés végén.
Annyira belelkesedtem, hogy annak ellenére, hogy még meg sem száradt a kesztyűm (mert kimostam az egész hóbelevancot, olyan büdös volt), meg még lyukas is volt, metróra kaptam, és elsiettem harci művészkedni. Végül is tényleg volt ippangeiko, kicsit később kezdődött, kicsit furcsa volt, mert minimális bemelegítés (úgy három perc, azt is már teljesen beöltözve) után rögtön szabad küzdelem következett. Még jó, hogy előtte melegítgettem egy kicsit, de azért jó darabos volt a mozgásom.
Tizenöt perc vívás után a tüdőmet kiköptem, és minden szempontból össze akartam esni; ezzel együtt összességében rendkívül pozitívnak mondható a végeredmény. Először is, nem nagyon szaggattam fel – az eddig ép – bal lábamat, még tudok rajta járni. És a tropa jobb lábam is csak egy helyen repedt be, igaz, ott vagy négy millimétert. Másodszor, a lábmunkám megint a régi; márminthogy az igazán régi, amikor még sehogyse ment. A vagdalkozás viszont itt-ott istenesre sikerült, bár nem mindig volt nyilvánvaló, mikor hagyják magukat a japcsik, de egyszer-kétszer azért sikerült fejbevágni őket. Kendóban nincsenek kiírva az emberek hasára a rendfokozataik, tehát nem tudom, hogy most egy nagyon ügyes 1 danos, vagy egy nagyon udvarias ötdanos mesterrel vívtam-e, de összességében az edzés tényleg olyan ippangeiko (általános gyakorlás) jelleget mutatott, az nem jött be, aki nem akart, voltak lányok, vénasszonyok, gyerekek, meg egész meggyőzően mozgó pasik. Ezzel együtt szerintem a legalább háromdanosok más edzésekre járnak.
Visszatérve az öntömjénezéshez, harminc perc után haldoklottam, és kezdett a lábamról is foszlani a bőr (a helyes – mármint rö-hejes – lábtechnikámnak köszönhetően), de szerencsére senki nem ismert, és ezért nagyon kevesen (végül összesen csak négyen) kértek meg, hogy víjak meg velük. Ennyi elég is volt. Mostantól kezdve szerintem futnom kell. Ezzel együtt a saját fokozatom szintjén azért nagyjából teljesítettem, az 1 kjú ugyanis körülbelül annyit takar, hogy “viszonylag dülöngélés nélkül víváshoz hasonló mozdulatokat képes végezni”, valamint hogy “a páncélt egyedül, vagy kis segítséggel ölti fel”. Ez pedig megvolt.