Újra iskola. A rendes diákoknak nem, nekik majd csak jövő csütörtöktől, de nekünk kitaláltak valamiféle felzárkóztató, vagy pótlólagos, vagy tudomisén milyen órákat, amelyek tehát kicsit szervezetlenek, viszont olyan tanárok is tanítanak, akik egyébként nem szoktak. Attiláéknak egyébként már múlt hétfő óta van, nekünk csak most kezdődött.
Szóval az első tanárnéni egy olyan volt, aki minket, C-csoportosakat még nem tanított, Odagiri sensei. Na, ezt a nőt még én is huszonhat évesnek néztem (a többiek húsznak), aztán kiderült, hogy harmincnyolc…
Ő tehát nem ismert bennünket, annyit tudott, hogy valamennyit már gagyogunk japánul, meg hát hozott magával videón tévé-híreket, hogy majd azt tanuljuk. Az igazság az, hogy kicsit megfáradt pofával ültünk neki a tanórának (három óra egyvégtében, tíz-tizenöt perc szünettel, az ember mégsem indíthat teljes gőzzel), így ijedt arccal megkérdezte, hogy tudunk-e olvasni kandzsikat. Mondtuk, hogy az egyszerűbbeket már ismerjük (ember, nap, hold, egy, kettő, három, stb.).
Levetítette a híreknek a kiválasztott részét, majd megkérdezte, hogy értettük-e. Mondtuk, hogy mintha egy repülő esett volna le (nem látszott nyilvánvalóan a képen, de ötször mondták). Ó, igen, igen. Hát akkor próbáljuk meg mondatonként.
Az első, bevezető mondatot Taró megmondta, hogy valami repülő esett le. Aztán jött a második mondat, amiből én már az elején nem értettem egy szót, de a szótár szerint azt jelentette, hogy kétmotoros. Így aztán másodszorra is meghallgatva a mondatot, egészen pontosan sikerült kitalálni, hogy mit mondtak. Szegény Odagiri tanárnő ezután megkérdezte, hogy mennyire sikerült megértenünk ezt a hosszú mondatot. Mire én mondtam, hogy hát egész pontosan persze nem értettem, de mintha azt mondták volna, hogy egy kétmotoros, propelleres kisrepülőgép zuhant le a Nevada állambeli XYZ sivatagban, nyolcan haltak meg és ebből négy volt japán. Na, itt aztán kiderült a turpisság, hogy lehet, hogy mégiscsak értünk egy kicsit japánul, majd lezavartuk pillanatok alatt a maradék hírt, meg még egyet, és aztán vadul elkezdtünk beszélgetni a tanárnővel. Meglehetősen hamar ott tartottunk, hogy hát, bizony, a Roppongiban fellelhető csinos lányok nem biztos, hogy okosak is, sőt, meg hogy a tanárnőnek volt-e már szerencséje tapizókhoz a vonaton. (Még nem.) Mondtuk is neki, hogy ha miniszoknyát vesz fel, és felszáll csúcsidőben a Jamanote-járatra, akkor biztosan kifog egyet, mert csinos. Erre először elpirult, hogy bókolózunk, aztán eszébe jutott, hogy és mi van akkor, ha mégsem fogdossák össze a miniszoknya ellenére, akkor ő már nem is vonzó…
Na, ezen mi borultunk ki, de az óra hasonló, egészen jó hangulatban folyt tovább.