Egy Kodama nevű igen aranyos, igen idős, igen lelkes és igen humortalan nénivel sikerült eltölteni a tanórát. A kicsit lelkességét még tegnap megtapasztaltuk, amikor belénktöltött némi olvasnivalót különféle sintó ünnepekkel és egyebekkel kapcsolatban, és hát itt-ott voltak ismerős írásjegyek. Meg behozott egymillió vackot, legyezőtől kezdve hokkaidói faragott macin át fából készült tükrökig (nem vagyok hülye, lakkozva van) mindenfélét.
Délután a magyarul tanulni kívánó Hama-san állított be, és Attilával felváltva két és fél órán át gyúrtuk szegényt. De azért egészen jól kezd belejönni, mostanában, hogy készül egy kicsit az órákra, alig kell neki magyarázni, és nagyon jól fordít. Én meg egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a saját nyelvem megoldhatatlannak tűnő fordulatokat tartalmaz. Ugye, például a magyarban soha nincsen a mellékneveknek többes száma, meg nem is ragozódnak sehogysem. Na, akkor az “A pirosakat kérem szépen” című mondatot tessék megpróbálni elmagyarázni valakinek. A második, reménytelennek látszó feladat a “van” szó használata illetve nem használata. Addig O.K., hogy összetett főnévi állítmányi szerkezet esetében (“Az az izé ott egy piros alma”, “A kutya állat” és hasonló mondatok) nem tesszük ki a “van”-t, de mondjuk miért helyes mind a “Van itt angol újságíró?” és a “Vannak itt angol újságírók?”
Aztán úgy döntöttem, itt az ideje egy kicsit tovább erősödni. Mostanában egyébként is újra rendszeresen járok a Sunwaybe (már amikor nem kendózom), csak ritkán csinálom meg a teljes kálváriát egyszerre, főleg a lépcsőmászástól ment el a kedvem, de nagyon. Ma például fekvenyomkodtam meg úsztam. Egy kicsit kezd látszani.