Osztálykirándulunk. Hakone az a turistaparadicsom, ahová talán a legtöbben utaznak az év során, mind japánok, mind külföldiek. Oka ennek számos vagyon: Hakone már elég messze van Tokiótól, de azért még mindig egészen közel (úgy három óra), tehát a sok buta külföldi is mind elmegy, pláne, ha bele van írva az útikönyvbe; maguk a tokióiak is komolyabb, de még megfizethető kiruccanásként élik meg, és végül pedig, mert tényleg gyönyörű hely. Tokióban lehet olyan jegyeket kapni, ami vonatjegy Hakonéig, ott mindenre jó bérlet három napig, aztán megint vissza vonatjegy, ráadásul első osztályon, és mindez 5000 jen körül van.
Ennyi felvezetés után következzék a sokk: Hakonéba egy év során átlag húszmillió (20 000 000) turista látogat el.
Hakone persze nemcsak egy kisváros, hanem egy komplett turistaparadicsom egy tó körül. Elena hozta a fiát, egész nagy melák, kilencéves, kis surmó, szőke orosz gyerek, klassz srác, csak égetnivalóan eleven. A hakonei vonatot ráadásul nem türelmetlen embereknek találták ki: hintázva megy fel a hegyre, hat-nyolcszor is irányt változtatva, ilyenkor a masiniszta szépen átballag a vonat egyik végéből a másikba. Mindezt egy negyvenperces úton.
Első nap a hakonei szabadtéri múzeumot jártuk végig; miután a csomagmegőrző 200 jenbe került volna, legtöbbünk egy csomó pakkal. A múzeum hatalmas területű, külön teret szenteltek Henry Moore-nak (sajnos), meg külön pavilont Picassónak (szintén sajnos), viszont japános precizitással lemásolták a lexebb Michelangelo-szobrokat is (csak kicsit volt giccs a fű közepén szegény Mózes), építettek bokrokból labirintust, volt képtár is, egy (1) darab igazi Renoir-képpel, meg aztán egy csomó posztmodern és poszthumusz, köztük néhány meglepően jó szoborral. Az egyik, ami nagyon tetszett, 16 darab érdekesen meghajlított, forgó rúd volt, amelyek minden pontról másképp látszottak. Volt hely, ahonnan például teljesen úgy nézett ki, mintha csak 4 rúd forogna. Aztán volt egy őrült kínai szobrásznak egy pár furcsa szobra, rettenetesen elnagyolt, épp csak levágott, hatalmas darab sziklái, mégis, a végeredmény tényleg emlékeztetett egy Tai-chi kung-fut gyakorló emberre.
By the way, Renoir: az a Renoir-kép szerintem a mester egy jelentéktelen periódusából kellett, hogy származzon, és egyáltalán nem volt nagy durranás. Sokkal remekebb volt mellette egy másik, viszont névtelen francia gyönyörű olajképe egy viharos erdőről. Namármost Tatianát látni kellett volna, ahogy ott állt, és itta magába a halhatatlan Renoirt, hosszú percekig (lehet, hogy félórákig, mi már csak a végére értünk oda Attilával a műélvezetnek, amíg mi az összes képet, addig Tatiana Renoirt nézett). Most már tudom, hogy miért drágák a Renoir-képek…
Aztán, hogy kicsit valamiért elfáradtunk, irány a szálloda. Nem pontosan értettük a dolgot, mert egyfolytában azt mondták, hogy ryokan, japán stílusú fogadó lesz, meg azt is, hogy a Monbusho üzemeltette hely. Ez a kettő nem igazán fért össze, merthogy a Monbusho épületei jellemzően ocsmány betonépítmények, nemritkán lilára festve.
Hát ez a szálloda sem volt kivétel, de belül tényleg ryokan volt, legalábbis japán stílusúak voltak a szobák, volt o-furo, azaz közös fürdő, ráadásul termálvízzel, és a vacsora (meg a reggeli) is japán stílusú lett. Négyen kellett egy szobában aludnunk: Attilával a két bolgárt választottuk, biztos, ami biztos, és ez úgy látszott, nekik is megfelel. Hamar rábeszéltem őket az o-furora, egész hamar megkaptam az XL-es yukatámat (most, hogy már harmadszor szálltam meg rjokanban, talán mondhatom, hogy ez is egy szabvány procedúra, tokudai, azaz extra nagy yukatát kérni a portán), Elena még a nyakunkba varrta Szását fürdeni, aztán irány az alagsor.
Sajnos egy ideje már külön van választva a férfi- és női fürdő, hajdanában ez nem így volt, de aztán valahogy egyre prűdebbek lettek maguk a japánok is, meg talán elegük lett a rengeteg fényképező amerikai elferdült turistából; ma már úgy kell vadászni a helyeket, ahol még együtt fürdenek az emberek mezítelenül, még leginkább termálforrásoknál fordul elő, és általában a legfiatalabb lányok itt úgy hatvan fölött kezdődnek. Szóval nem a férfiember lesi a nőket, hanem épp fordítva…
A vacsorához egy csomóan, főleg a lányok nem vették fel a yukatát, pedig tényleg kényelmes viselet; de aztán némi rábeszélés hatására átöltöztek. Egyedül a myanmari professzor ülte végig farmerban az egészet.
Én már sejtettem, miféle ételek várnak ránk, de egy-két fogással még engem is megleptek. Érdekes volt viszont a többiek arcát figyelni: én igazából csak ekkor jöttem rá, hogy eddig mennyire nem ettek japán holmikat a többiek, Attilának még legalább ismerős volt egy-két étel, de egy csomóan döbbenten meredtek a tányérjukra. Szó ami szó, volt egy-két szigorú külsejű ennivaló, de a nagyobb részét azért megfőzték.
Leszámítva, hogy nagyon jól szórakoztam, igen tanulságos volt megfigyelni, hogy ki mit hagyott ott. Nagyon kevesen birkóztak meg a sashimival, a nyers haldarabokkal, pedig igen finom sashimi volt; a trükkje az, hogy nem magában kell enni a nyers halat, hanem wasabival jól összekeverni szójaszószt, és ebbe mártogatva fogyasztani. Így még finom is, csak hát az állaga furcsa. Attila három pici hallal nem boldogult. Ha rendesen kisütik őket, egészen biztos, hogy minden további nélkül megette volna őket, de valami mókás, vastag, színes, piros, sárga meg zöld lisztbe/prézlibe hengergették őket, és úgy sütötték ki, és ettől teljesen valami édességformájuk lett. Attila nem bírt mit kezdeni azzal, hogy ezeknek az édességeknek szemük van (egybe sütötték ki a pici halakat), és ráadásul egyáltalán nem is édesek. Ő azért egészen becsülettel helytállt, alig egy kis tányérnyi otthagyott miegymás gyűlt neki össze (összesen vagy nyolc kistányérnyi mindenfélét kaptunk), akadtak mások, akik alig ettek valamit is, pedig mindahányan éhesek voltunk.
Vacsi után sétálni mentünk: Yomota tanárnő farmerben akart jönni, mire egyhangúan elkezdtük győzködni, hogy tessék átöltözni, úgy sokkal csinosabb. (Azazhogy úgy se, de ezt minek mondani…) Valószínűleg a költözködés meg a szpícs, meg egyéb izgalmak teszik, de mostanában megint elég hirtelen vagyok; a lényeg, hogy a győzködés során a Jó Kain professzor füle hallatára, rámutatva megjegyeztem, hogy “Tanárnő, mindenki más képes volt yukatát húzni, egyedül ez a seggfej (bizony, bizony, asshole) nem”. Mármost ezen a Jó Kain professzor röhögött a leghangosabban (Tatiana ledermedt), amit én nagyon nem értettem, hisz azért én mégiscsak megsértettem. Állítólag az egész egyetemét angolul végezte (ami egy cseppet nem látszott rajta), nem értette volna?
Végül is sétáltunk, Elena vett valamit enni Szásának (a gyerek őszinte ám, úgy tolta félre az egész vacsorát, de úgy…), beszélgettünk, aztán némi jégkrém társaságában ezt még folytattuk. Tatiana meg Kitcho fél éve húzták, csípték egymást, most éppen békülékeny hangulatban voltak. Aztán csak elaludtunk.