Hakone, második nap. Reggelinél ismét japános kaja, ám mivel most nem voltak a népek éhesek, még jobban turkáltak. Mindent most én sem ettem meg, a nattót, ugye, mint tudjuk…
Legbunkóbban ezúttal Attila adta elő: a többiek legalább levonszolták magukat az ebédlőig turkálni, ő kijelentette, hogy álmos, még alszik egy kicsit. Ezt mi rossz néven vettük, mert szerettük volna elérni a háromnegyed nyolcas kötélvasutat (olyan, mint a pesti Sikló), és féltünk, hogy elalszik. Végül is hát fennhagytuk a szobában, és azt mondtuk Yamada senseinek, hogy ő nem jön. Erre tizenöt perccel később levonszolta magát, meglátta, mi a kaja, elhúzta az összes orrát (azt mind, volt mit), és visszament. A vonatot persze lekéstük, igaz, nem miatta.
Először kötélvasúttal mentünk, ami sokkal hosszabb, mint a Sikló, és rém pontosan ki vannak számolva a megállói (van neki vagy öt), mert ugye a másik kocsinak, ami fentről jön, szintén ugyanakkor kell megállnia, mint a felfelé igyekvőnek. Abban is különbözött a Siklótól, hogy nem volt két vágány, csak egy, és egyedül a legközepén vált a két sín ketté, hogy a két kocsi elkerülje egymást. Tényleg érdekes, és takarékos is. Különben megtudtuk, hogy az egész vonat Svájcból van koppintva, ha jól emléxem, a Saint Germaine-i vasút hű mása. Testvérvasutak is.
A kötélvasút után libegő jött. Itt áldottuk a szerencsénket, hogy hétköznap van és mégsincs annyira jó idő: Kitcho már volt Hakonéban (napos vasárnap, a bolond), és mesélte, hogy másfél órán keresztül állt sorba a libegőhöz. A libegő persze nem olyan, mint a mi libegőnk (szóval nem chairlift, hanem ropeway), hanem 6-11 személyes kocsik lógnak a madzagokon, 6 ha ülnek, 11, ha passzíroznak. Ez utóbbi napos vasárnapokon fordul elő.
Dróton tehát felhúzódzkodtunk a hegy tetejére, itt már tényleg 1000 méter körül jártunk. Kicsit elkezdett szemerkélni az eső is, és a piszok Fuji-hegy sem látszott rendesen, de azért mindenki szorgosan kattogtatta a fényképezőgépét. Tatiana tegnap minden fűszálat lefotózott a szabadtéri múzeumban, Kitcho pedig előrelátóan öt tekercs filmet is vásárolt Hakonéra, majd gondosan otthonhagyta, tehát versenyt sopánkodtak.
Némi gyaloglás után (japán méretekben némi, tehát öt perc, ha ennél messzebb lett volna, biztos busz visz) egy hőforráshoz értünk. Azazhogy a földből nemcsak egy, hanem egy csomó helyen feltör a gőz, jó büdös, kénes trutymó. Mármost kitalálták, hogy ebben a rotyogó vízben tojást kell főzni. A forró kénes vízben a főtt tojás héja teljesen megfeketedik, és maga a tojás is egészen olyan formát ölt, amit magára csak egy kicsit is adó európai meg sem közelítene, nemhogy megegyen. Ráadásul háromszor annyiba kerül, mint bárhol másutt a főtt tojás: 6 darab 500 jen, igaz, a só ingyen van.
Emlékezvén még a pazar reggelire, nem nagyon akaródzott főtt tojást enni, de aztán többek közt arra gondolva, hogy mégsem ildomos kihagyni (a tanáraink bőséges mennyiségű tojást vásároltak, tehát a pénz miatt nem kellett aggódnunk), meg aztán többen is gyanúsan jóízűen falatozták, meg látván, hogy kibontva egészen fehér a tojás belülről, hát nekibátorodtam. És tényleg: az egyik legfinomabb főtt tojás volt, amit valaha is ettem. (Csak megjegyzésként: a japánok főznek tojást szójaszószos vízben is, már meghámozva: na az tényleg durva. Barna színű, a legvelejéig, és ez még csak a kezdet…)
Aztán valamelyest alábbhagyott az eső, és a Fuji is ki-kilátszott néha a felhők közül, tehát nagyon boldogok voltunk. Folytattuk az utat a kötélvasúttal: tudniillik ennek is több megállója van, mi kiszálltunk a hegy tetején, de most lementünk a túloldalán az aljára, a tóhoz. A tó nem túl nagy, de szép, és kalózhajók közlekednek rajta, ami hallatlan mértékben csúfítja a látványt, de a japánoknak ez tetszik. Ószakában meg ugye, a Santa Marián hajókáztam. Hát…
Ha már nekünk is mindenre jó bérletünk volt (nem is tudom, hogy árulnak-e normális jegyet Hakonéban, vagy hogy van-e egyáltalán, aki venne, talán a buszra igen), hát áthajókáztunk a tó túlsó oldalára (ekkorra azért már mindenki éhes volt elég rendesen), kicsit sétáltunk, és vettem magamnak egy hatalmas zoori-t (japán szandált), többen nem hitték el, hogy nekem ekkora kell, mire megmutattam, hogy így frissen még ebbe se megy bele a lábam, szokni kell azt majd még. Különben lehet Japánban alkudni, csak nem sokat: a zoori-t 2100-ról 2000 jenre sikerült ledumálni. Mindegy, az érzés a fontos…
Ezután megtekintettük a hakonei ellenőrzőpontot. Mármint hogy az Edo-korszakban a Tókai-úton (már megint kezdődik… szóval a Tókaidón, a Tokióból Ószakába vezető úton) lévő jó pár ellenőrzőpont közül az egyiket. Jó fejek voltak akkoriban: az úton kívül mindenféle elrettentő büntetés terhe mellett tilos volt menni, az úton viszont meg egy csomó ellenőrzőpontot állítgattak fel, ahol az útiokmányokat nézegették a szamurájok, meg rossz néven vették, ha fegyvereket találtak, meg hasonlók. Egyáltalán, akkoriban valahogy nagyon nem népszerűsítették a turizmust.
Kétszáz jennel és egy ellenőrzőponttal később, amikor már-már lázadozni kezdett a társaság, hogy most már tényleg enni kéne valamit, megálltunk egy picike üzlet mellett. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem voltam ludas legalább egy kicsit a dologban, mivel felemlegettem Yamada senseinek, hogy a jól sikerült vacsora és reggeli után most már talán valami ehető után kéne néznünk, és lehetőleg olcsón: momentán nekem mindegy, de vannak itt olyanok, akiknek a hagyományos japán konyha kevésbé ízlik. Vagy ahogy Attila olyan precízen (és olyan soxor) megfogalmazta: “Míg ez a sok csúfság…” Viszont miután az elmúlt három évben mindig Hakonéba jöttek szegény külföldi diákok, lehet, hogy ez a bolt is szabvány része volt a programnak.
A picike üzletben rém hagyományos japán édességeket, valamint néhány iszonyú egyszerű, ám már-már ehetetlen japán ennivalót forgalmaztak, olcsón, viszont keveset. Én két sült o-nigiri mellett döntötem, ez végül is kifizethető volt, de volt, akinek a sütemények megkóstolása után nemcsak az evéstől, hanem az élettől is elment a kedve. Szóval a japán édességeket hagyományosan teával szokták eszegetni (a zöld tea ingyen volt, automatából), és külön-külön a kettő általában elég rémes. Sokan ezt persze nem tudták, és hát a társaság egyik része azon sopánkodott, hogy milyen keserű a tea, a másik fele meg azon, hogy miféle hibbant édességek ezek: az egyik, mint a sajtolt pozdorjalemez (nem, nem az állaga, az még rendben lenne, de az íze is), a másik foggal elharaphatatlan. Pedig csak együtt kellett volna inni a kettőt, és úgy egész istenes, hellyel-közzel már-már jó.
Ezután gyalogoltunk egy keveset, meglepően nagy fák között; az ősöreg kockakő állítólag az eredeti Tókaidó része. A társaság kicsit szétszakadozott, ezért hárman annak rendje és módja szerint lemaradtak a buszról, mert a sofőr japán volt, összesen harminc másodpercet bírt pluszban várni, és szerintem már így is gyomorfekélyt kapott, hogy nem időben indul.
Mint megtudtuk, a következő busz negyven perc múlva indul, ezért kicsit idegesek lettünk; de aztán húsz perc múlva befutott a három elveszett: Yomota tanárnő (a harmadik, aki lemaradt, de ő tudatosan) taxiba ültette őket, kerül, amibe kerül. Került.
Ahová megérkeztünk, bolt hátán bolt volt, és mind egyforma. Ugyanazt az intarziás famindenfélét árulták. Az egyik boltban (de mint később kiderült, szinte mindegyikben lehetett volna) egy idős bácsi nagyon kedvesen megmutogatta nekünk, hogy hogyan is csinálják azokat a gyönyörű intarziás dobozokat. Szóval úgy néz ki, hogy hosszú, háromszög, négyszög, stb. keresztmetszetű fadarabokat szorosan egymáshoz ragasztanak, így létrejön egy vastag valami, amelynek a keresztmetszete szép, ugyebár elvileg a megtervezett minta. Mármost az így elkészült komplexumból ezek után gyaluval lemetszenek lapokat – egy két-három centi vastag darabból úgy százhúsz-százötvenet, el lehet képzelni tehát, hogy nem túl vastag. És hát valószínűleg ettől lesz rentábilis az egész. Ezeket a vékony lapokat rakják aztán fel a dobozokra, de minden másra is, amit csak el lehet képzelni, vázákra, névjegy-, toll- és telefonkártyatartókra, pénztárcákra, mindenre. Egyik-másik boltban – talán bebizonyítandó, hogy nemcsak dobozokat tudnak készíteni – három-öttornyú pagodák makettjai is láthatók, tisztán fából. Külön hakonei specialitás a titkos doboz: ez egy ártatlan külsejű fadoboz, amit a bonyolultságától függően összesen négy-ötven lépésben, apró darabok finom elmozdításával lehet kinyitni.
Végül aztán csak hazabuszoztunk meg vonatoztunk: az állomáson Yomota tanárnő meg Yamada sensei vett még valami ennivalót, aztán kicsit később rájöttek, hogy bár nagyon finom a shuumai (kínai fasírtszerű valamivel töltött nagyon vékony tészta), de szegény Budi-szan nem eheti, mert disznóhúsból volt.