Innen aztán egyfolytában pakolássá fajult. Még szerencse, hogy délután hoztam még egy csomó kartondobozt; összesen további hét pakk készült el, és egy pár dolgot még így is otthagytam. Ahogy egyre közeledett a reggel, egyre kevésbé intellektuálisan szortíroztam a dolgokat; sejtettem, hogyha sok időm lenne, talán tíz kilóval kevesebb papírt kellene átküldeni, de a fene se ért már rá erre. A végén még majdnem lekéstem a vonatot; még jó, hogy előre megvettem a jegyet, de így is át kellett íratni, mert szerencsére találtam egy másik járatot, amivel elkerülhettem azt, hogy bemenjek Tokióba, meg ki belőle, inkább a kertek alatt szépen megkerültem a Yokohama-vonallal.
Utálok megköszönni bármit is, nekem se köszöngessenek, de e helyütt valóban meg kell emlékezni arról, mennyit segített Attila. Nemcsak, hogy véresre pakolta a kezét velem egész éjszaka (igaz, én meg csavarhúzóval döftem hüvelykujjon magam a számítógépének szerelése közben), de reggel is eljött velem egészen Nishi-Yokohama állomásig, és feltett a vonatra, ezáltal a két legocsmányabb cipelésben segítve nekem, a metróig, illetve a metrótól a JR (Japan Railways) állomásig. Innentől ugyanis egészen Matsumotóig már egyfolytában az állomásokon belül maradtam, ami azért még épp elég volt, de akkor sem kellett több száz métereken keresztül cipelnem a monitort és a számítógépet. Mertháthogy én marha, mondván, hogy számítógép nélkül nem élet az élet (meg volt egy kis elmaradt fordítanivaló is), a huszonkét kilós monitoromat és a tizennégy kilós számítógépemet (na jó, billentyűzettel, stb.), meg a kb. hatkilós kis válltáskámat úgy egyben gondoltam, kézipoggyászként elvinni.
Lényeg, ami lényeg: ha Attila nem lett volna, biztos, hogy legalább egy nappal később indulok el, és azt nagyon nehéz lett volna megmagyarázni Sawaki profnak.
Az utazás elején nagyon ideges voltam, mert nem volt nyilvánvaló, hogy az ügyes kis kerülőmmel tényleg elé tudok-e vágni a már előre kinézett vonatnak, amihez a csatlakozások is megvoltak, és amely csatlakozások végén, 14:03 perckor Sawaki prof. várt rám Matsumotóban. Tudniillik a kerülőmmel én tényleg vagy tizenkét megállót spóroltam, viszont cserébe rém hosszú megállókat kellett mennem, és nem volt nyilvánvaló, hogy tényleg elébe vágtam-e a másik vonatnak. Végül is persze nem volt semmi baj, és mivel a csatlakozások is nyugodtabbak voltak a japán átlagnál (a szokásos három perc helyett tíz-tizenkettő), ezért két részletben cipelve nagyon kellemesen át tudtam rakni a poggyászt is, sőt, még egy kicsit aludtam is a vonatokon.
Sawaki sensei tényleg várt az állomáson; szegény, azt hitte, először hozzájuk megyünk, de aztán látva apró kis kézipoggyászomat, úgy döntött, hogy előbb lerakjuk. Kiderült, hogy egy normál személygépkocsiba nem is olyan nyilvánvaló dolog beszuszakolni egy 17 hüvelykes monitort dobozostul; végül nagy nehezen befért, csak váltani nem tudott rendesen.
Az új lakás iszonyú sivár képet mutatott: Japánban tudniillik bútorozatlanul adják ki a szobákat, örültem, hogy az enyémben működött az összes villanykörte. Kicsit szigorú érzés volt, pláne, hogy úgy sejtettem, hétfőig még csomag se jön. Sawaki proféktól viszont kaptam egy pokrócot (huzatot meg lepedőt hoztam egy váltást Yokohamából), meg vödröt, porrongyot, tányérokat, poharakat, sőt, függöny helyett (mert az sincs) egy abroszt, de ettől se lett nagyon tele a lakás. A számítógép pedig nem volt hajlandó elindulni. Bekapcsolt, csak nem bootolt.
Megu-chan esmét csodás, bár már megint teljesen máshogy néz ki. Kicsit nőtt, tehát most ötévesnek néz ki, pedig hat; és nyáron úszni járt, ezért levágták meglehetősen fiúsra a haját. Most tűnt fel, hogy a fülét a papájától örökölte (szegény Sawaki sensei fülcimpája elég rendesen le van nőve, egyáltalán nem lóg), meg a haja is elég rettenetes volt, de még mindig imádom.
Sawaki prof meghívott pizzázni; valahová a város végére mentünk, de a pizza szokatlanul nagy és szokatlanul finom volt. Vacsi után én már nem akartam őket zavarni, de a számítógépet nagyon szerettem volna használni, és ezért kaptam egy boot-lemezt Sawaki senseitől, ám azzal sem indult. Erre dühömben szétkaptam, megigazítgattam a kártyákat, madzagokat, mindjárt semmi baja nem lett.
Kiderült az is, hogy a csomagjaim (teljesen közönséges postai csomagok) már megjöttek, amíg pizzázni voltunk, csak mivel nem tudták kézbesíteni őket, ezért visszavitték a postára. Felhívtam a profot, szegény tán azt hitte, hogy lesz egy nyugodt vasárnapja, de aztán mondta, hogy természetesen elvisz a postára, és elhozzuk. (Utóbb kiderült, hogy túlizgultam a dolgot, elég lett volna hétfőn betelefonálni, hogy hozzák ki este, de így jobb volt.)
Én ugyan dolgozgatni akartam még egy kicsit, de 9 körül, úgy, ahogy voltam, ruhástul, mindenestül összeestem, és az egy darab pokróccal takarózva, egy pulóvert párnaként használva, úgy, ahogy voltam, a tatamin elaludtam. (Pedig annyira nem is puha.)