Végre van telefonom. Egész délelőtt vártam a szerelőt, sehol nem volt; 11-kor, amikor kinyitottam az ajtómat, ott volt a két telefonkönyv előtte. Megörültem, hogy akkor lehet, hogy van már telefonom; na, erről azért nem volt szó, vonal volt, de nem lehetett tárcsázni. Elmentem bánatomban a konbenii-be reggelizni – mostanában kicsit sokat eszem, de ez biztos javulni fog, ahogy teljesen rendeződnek az állapotok – és mire visszajöttem, és mégegyszer megpróbáltam a telefont, már működött.
Matsumotóban is van NiftyServe (és CompuServe) hozzáférési pont, de szemben a Yokohama 14400 baudjával, itt csak 2400 baud. Elég szigorú; de az viszont meg nagyszerű érzés volt, hogy csak a telefonszámot kellett átírni a kommunikációs programban, és máris jöttek a leveleim – igaz, nem sok, mert mindenkit figyelmeztettem, hogy szerdáig nem vagyok.
Csak négyre kellett bemenni Sawaki profhoz, mert úgy volt, hogy ekkorra jön a másik magyar, egy Vanda nevű lány. Korábban már hallottam, hogy jön, de a neve cseppet sem volt ismerős, bát sejtettem, hogy látásból ismernem kell, hiszen akkor kellett elsőévesnek lennie az ELTÉ-n, amikor én negyedéves voltam. Sawaki sensei szobájában meglestem a jelentkezési papírját, de valami ürdöng ronda fénymásolt fénykép látszott, és egyáltalán nem tűnt ismerősnek.
Négyre persze nem jött meg, és ez remek alkalom volt, hogy aláírjak ezer papírt a dékániban. Fél ötre menetrendszerűen befutott egy rém álmos és megfáradt, ám javarészt csomagtalan Vanda, akit persze, hogy ismertem látásból. Sawaki professzor gyorsan körberohant vele néhány tanár és diák között, jól bemutatta, aztán hazacipeltük a kollégiumába.
Na igen. Szóval én többek között azért nem lakom kollégiumban most, mert a Vanda igen, és van egy olyan irányelv, hogy egy országból egynél több embert lehetőleg nem szállásolnak el. Ennek csupán a nyolc-tíz kínai látszik némiképp ellentmondani. Mármost én akár dühönghetnék is emiatt, de célnélküli: kollégiumot itt egy évnél hosszabb időre csak oltári nagy mázlival lehet szerezni, tehát másfél évet úgyis albérelni kéne; a Vanda meg csak egy évre jön, kevesebb ösztöndíjat is kap, most miért pont vele kéne kitolni. Olcsóbb albérletem nekem meg csak úgy lehetne, ha egy órányi gyalogútra lenne az egyetemtől, így meg tíz perc.
Szegény Vanda alig állt már a lábán, saját bevallása szerint három napja nem aludt, ebből kettőt bulik, egyet meg pakolás és közös családi bőgés miatt. Éhes se nagyon volt; de azért Sawaki sensei elvitt minket vacsizni, a Shinshu Egyetem kórházának (az orvosi kar miatt van kórháza is az egyetemnek) legfelső, tizedik emeletén lévő étterembe. (Ez a környéken a legmagasabb épület.) Bár a kilátás valóban gyönyörű, az ételek is finomak, valahogy az étterem mégsem tűnt olyan rém frekventáltnak – ki tudja, talán mégsem olyan étvágygerjesztő a különféle betegekkel együtt felliftezni az étterembe.
Vanda kapott ugyan pokrócokat, de lepedőt már nem; úgyhogy én láttam el egy váltás huzattal meg lepedővel – majd csak visszaadja egyszer.