Még előző nap megbeszéltük, hogy együtt megyünk be Sawaki profhoz kilencre; de aztán felhívott reggel, hogy csak tízre menjünk; a maradék időben tehát névjegyeket gyártottunk, mert már nagy szükség volt rájuk. Kicsit el is késtünk, de nem volt semmi fontos; én jó senpai-hoz illően segítettem Vandának banxámlát nyitni, Seikyo (az egyetemi CO-OP-bolt) tagnak lenni, ebédelni. Tök jó: harmadéves múlt, és nem tud pálcikával enni…
Délután még a könyvtárat is megmutogatta Sawaki sensei, de mivel nem volt még diákigazolványunk (az én yokohamaim meg valamiért nem volt érvényes), még nem lehettünk tagok. Okosabb híján mondtam, elviszem Vandát a polgármesteri hivatalba, legyünk hamar túl az egészen.
Fényképekért meg egyebekért még kicsit kerülni kellett felé; emléxem, a kezében fogta a fényképeket, és még mondtam is, hogy inkább hármat-négyet hozzon, ne csak kettőt. Ehhez képest a polgármesteri hivatalban derült ki, hogy mégiscsak otthonmaradtak, ami azért volt baj, mert úgy félóra az út hazáig, meg megint vissza. Mindegy, ha már ott voltunk, legalább a papírokat töltsük ki. Én jó senpai módjára félrevonultam, majd szólnak, ha kellek, egyébként meg boldoguljon a kóhai, ha tud. Már előre vigyorogtam, hogy mikor jön oda Vanda megkérdezni a címét, mert eddig még mindig én emlékeztem helyette. Én két percre számítottam, és két perc elteltével (a lakcím kb. a harmadik sor a kérdőíven) egészen boldog lettem, hogy nahát, ez a lány mégiscsak megtanulta a címét, vagy legalábbis eszébe jutottak a saját névjegyei, amikor is négy perc elteltével odarohant, hogy “Hol is lakom?”
Vanda lány nagy gyerek. Majd megnő. Én aztán nem jártam meg vele mégegyszer a pógármesteri hivatalt, hanem kicsit elszundítottam (lehet, hogy még mindig tart a fáradtság, de az is, hogy csak lusta vagyok).
Este még a parti előtt kicsit sütöttem yakisobát, a fene se tudja, hogy kapunk-e enni, meg dél óta nem láttunk ennivalót. Fél kilenc körül viszont tényleg jött értünk egy Moriuchi nevű srác, autóval, és kivitt a világ végére – autóval volt vagy tizenöt-húsz perc –, a Taniguchi nevű gyerek házába. (Húha, lassan kezdhetek megint szereposztást írni…) Taniguchi harmadéves, és mivel marha messze lakik az egyetemtől, annak ellenére, hogy egy egész házat bérel, két nagyszobásat, konyhásat, mégis csak 48 ezer jen, ami nagyon olcsónak számít. (Sawaki professzorék lakása nem sokkal nagyobb, de ők 150 ezerért adták ki egyszer.) Volt ott már egy szép nagyfejű, Yoshimura nevű gyerek, meg később befutott egy Shimada nevű coli.
Sawaki sensei ránkparancsolt, hogy ne üljünk egymás mellé, mert akkor magyarul fogunk beszélgetni. Hát Vanda nem sokat beszélgetett egyáltalán, szegény nagyon fáradtnak látszott, még nem állt át; egyedül akkor dobódott fel, amikor sikerült felhívnia egy itteni aikidó-mestert, és kiderült, hogy akár már másnap mehet edzésre. Yoshimura egészen remekül kommunikált japánul, mármint, hogy sok gesztikulálással és hangutánzással egészen bonyolult közlésfolyamatokat egészen egyszerűen megértetett Vandával; aztán a sörök előrehaladtával már kevésbé figyeltek a szép, helyes kiejtésre. Igaz, én így is értettem nagy részét. Aztán furulyáztam, és került gitár is, és énekeltünk sokat. Japánul még nem megy valami jól, gyakorolni kéne, de nincs saját gitárom.