Igyexem mostanában korábban lefeküdni, mint amire Yokohamában ráálltam (mármint, hogy kettő előtt ritkán feküdtünk le). Ezt annál könnyebb, mert azért itt tényleg hűvösebb van, és jó bebújni az ágyba (mit ágyba, futonba). Reggel ezért már nyolckor éberen csicseregtem, és egy egész délelőttöm volt készülődni. Tizenegyre megfürödve, kitakarítva, elpakolva vártam a Sawaki családot; azazhogy Vandát, mert megígérte, hogy segít készülődni.
Természetesen elúsztunk, de Sawakiék, számítva erre, kicsit később jöttek. Így viszont tényleg mindennel előkészülve, már csak főzni kellett; már a magnóba is be volt tárazva a megmutatni szánt összes furcsa zene.
Most kötelezően ugye, annak a mondatnak kéne jönnie, hogy “Megumi csodás.” Na de hát ha egyszer így van. Mindenesetre most rém szégyellős volt, hogy mi tette, senki nem tudta; talán az, hogy samué-t viseltem, talán az, hogy két barbár is volt (Vandát még nem ismerte), talán a furcsa, elég pici szoba, de az idő legnagyobb részében csak a mamájához bújt.
Sütöttem yakisobát meg okonomi-yakit is, aztán volt süti, Sawakiék meg hoztak gyümölcsöt, almát, meg kerek japán körtét, ennivalóból tehát nem volt hiány, még maradt is. Sawaki sensei először óvatosan, aztán egyre bátrabban evett a főztömből; végül egészen vidáman mondta, hogy akkor úgy látszik, én mégiscsak mexoktam az itteni létet, meg hogy feltalálom magam, és hogy nem táplálkozom egészségtelenül. Kiderült, hogy aggódott a táplálkozási szokásaink miatt (különösen, hogy bemószeroltam szegény Vandát, hogy nem eszi a japán kosztot): attól félt, hogy kizárólag hamburgereken élünk, pedig azokat tényleg eléggé elvétve.