1995. októbere és 1996 februárja között szünetelt a naplóírás. Másfelől viszont kicsit nehézkesnek bizonyult minden törés nélkül folytatni a naplót áprilistól, no és pár dolog azért akadt, amely érdemes megörökítésre. Alább tehát laza időrendben, inkább témák szerint csoportosítva találhatók feljegyzések. Egy részük utólag készült, más részük levelekből lett összeollózva és kicsit megszerkesztgetve.

Kendó
Kendóról szó esik már korábban is a naplóban. Én ugyan egyszer már letettem a kardot, mert otthon nagyon elegem lett belőle – nem is annyira a vívásból, mint abból, ahogy otthon ez az egész kinéz, szövetség, emberek, hozzáállás, stb. Abe Tetsushi mester érdeme (és nemcsak azé, hogy felszerelést adott), hogy újra kardot fogtam a kezembe. Az, pedig, hogy nem hagytam megint abba, sőt, újra tetszik, és – mértékkel ugyan, de – viszonylag lelkesen űzöm, a matsumotói Origuchi sensei és az itteni kendó-klub érdeme.
Abe mester még otthon, Magyarországon, amikor meghallotta, hogy a Shinshu Egyetemre megyek, említette, hogy ismeri az ottani mestert. Egy Origuchi nevű hétdanos ember, és nagyon szigorú – mondta. Ennek megfelelően nem rohantam le az első edzésre, meg aztán fogalmam sem volt, hogy mikor van; végül is az ebédlőben szólítottam meg néhány srácot, akiknél a jellegzetes horgászfelszerelést láttam (így utólag már tudom, az egyik a negyedéves Nagata senpai volt), hogy mikor is van edzés. Azóta tudom, miért nem találkoztam kendós holmit cipelő emberekkel korábban: mert a kendósoknak, csakúgy, mint minden klubnak, van egy kis szobája, boxa az egyetem egy viszonylag eldugott zugában, és oda hordják, nem viszik haza, mint én.
Vissza-visszarémlik, hogy mennyire kiríttam az első edzésen. Először is, borzasztó rosszul ment a vívás, részint, mert soha nem ment igazán jól, részint meg mert rettentő sokat felejtettem. Mármost viszont az egyetemi klubban már egy-, két- sőt, háromdanos srácok vívogatanak (én még csak egy kjú-s vagyok, azt se igazán érdemeltem meg). Ennek megfelelően az edzés is egy picit más, sokkal többet vívnak szabadon, mint otthon, és sokkal többet van páncél is a fejükön. És az edzések is hosszabbak.
Szóval nemigen tudtak velem mit kezdeni, bár mindegyik volt annyira udvarias, hogy meg nem mondta volna, hogy milyen béna vagyok. Origuchi sensei úgy a negyedik edzés táján jött le, megnézte, hogy mit művelek, kedves volt, rettenetesen tetszett neki a japán nevem (Shirokuma, jegesmedve), ellátott jó tanácsokkal, no meg közölte, hogy a lábam gyalázatos, kicsit elölről kéne kezdeni a gyakorlást. Az edzés végi kötelező megbeszélésen viszont legnagyobb meglepetésemre közölte egynémelyekkel, hogy nem simogatni kell a kardot alaptartásban, hanem szépen határozottan fogni, mint… én. Aztán gyorsan közölte azt is, hogy a lábam csapnivaló. (Pedig értettem én nélküle is – semmi okom nem volt elbízni magam.)
Aztán tényleg alapgyakorlatok kezdődtek, és sokáig nem volt szabad vívnom sem, sőt, csak bizonyos gyakorlatokat végezhettem – utáltam is rendesen. Az angol iskola végleg december közepétől hatalmasodott el; még közvetlenül előtte volt egy össz-Shinshu egyetemi bajnokság, ahol udvariasságból beválasztottak a bölcsész-csapatba. Egyet vívtam, borzalmasat; aztán a délutáni gyakorláson már jobban ment, de ez eléggé elvette a kedvemet, és egészen áprilisig, amíg vissza nem jöttem Magyarországról meg Dániából, nem is mentem le edzésre.
Mostanában újra járok, bár a mesterkurzus órái későn vannak, és néhány alkalmat tönkrevágnak, de így is átlag hetente kétszer. S amin meglepődtem, hogy a három hónap kihagyás viszont már nem érződik annyira, sőt. Még mindig nagyon lassú vagyok, de javul. Innen már csak pár évtized, és egész jól fog menni….

Bukatsu
Ez a szó önmagában lényegében annyit jelent, hogy ‘klubélet’. Mégis, valamivel több annál. Japánban ezt elég komolyan veszik. No nem mintha otthon nem lennének klassz egyetemi klubok, de itt egyrészt rengetegféle van, másrészt gyakorlatilag mindenki tagja valamilyen klubnak, és csak egynek, harmadrészt pedig az, hogy nem is igazán az számít, hogy ki pontosan milyen klubnak a tagja, hanem a közösségi élet.
Megdöbbentő, hogy bizonyos alapvonásaikat tekintve mennyire egyforma az összes egyetemi bu, azaz csoport, illetve szákuru (circle), azaz kör. Függetlenül attól, hogy valaki Shaolin kung-fut (shoorenji kempoo) űz, vagy az egyetemi zenekar tagja, nagyjából ugyanazzal a senpai-koohai berendezkedéssel találja szemben magát.
Senpai az idősebb tagot/kollégát jelenti, míg a koohai a fiatalabbat. Korábban már említettem, de mint a japán élet annyi területén, itt is egyfajta családi felállás figyelhető meg: a senpai az idősebb testvér, nagyobb jogkörrel és kevesebb kötelességgel rendelkezik, de elvárják tőle, hogy gondoskodjon a koohai-ról. Cserébe a koohai-nak különféle kötelességei vannak, rendszerint a felmosás és a piszkosabb munkák is az övé.
Talán nem teljesen nyilvánvaló, hogy miért nem lesz az egészből csicskázás. De, valóban, elfuseráltabb csoportokban/körökben lesz, méghozzá elég durva. Én sok tekintetből nagyon szerencsésnek kell, hogy mondjam magam: Vanda rengeteget panaszkodik az aikidó-klubról. Megpróbálom néhány példán megvilágítani, hogy mi számít itt jó értelemben vett senpai-kóhai viszonynak, és mi nem.
Az teljesen normális hozzáállásnak számított a kendóklubban is, hogy a naganói (mármint az úgy 70 kilométerre lévő Nagano városban lévő) versenyre az elsősök hajnalban, vonattal utaztak (gyalázatosan hideg volt; ez alkalommal én is az elsősökkel mentem), a felsőbbévesek pedig elvitték egymást kocsival. De például az aikidósoknál előfordult, hogy egy felsőbbéves valamin őrjöngve, igaz, szigorúan véve az aikidó keretein belül maradva, de véresre dobált egy kopaszt. Nálunk ilyen nincs. Más példa: az egyetemi ünnepségen az aikidósoknál egy csomó pénzt beszedtek (csirkét sütöttek, a hozzávalókra), a legtöbbet az elsősöktől. Nálunk ez pont fordítva ment. Amikor az egyetemi ünnep egyik estéjén elment a kendós társaság karaokézni, a felsőbbévesek vagy kétszer annyit fizettek, mint az elsősök. (Ez alkalommal felsőbbéves voltam.) És legalábbis amennyire én meg tudom ítélni, ez utóbbi a jobb hozzáállás, különben még japán szemmel is. Cserébe persze, az elsősöknek több dolga akadt az ünnepség során (a kendósok gjózát sütöttek), de pénzt nem kellett annyit költeniük.
Akik ismernek, tudják, hogy mennyire gyűlöltem és gyűlölöm a katonaságot, ezért talán meglepő lehet számukra, ha azt mondom, hogy ez – a jó értelemben vett – senpai-koohai viszony tetszik. (A katonaságnál nem kifejezetten az alá- és fölérendeltség ellen volt kifogásom, hanem az ellen, hogy milyen emberek kerültek vezető pozícióba, és hogy ott miket műveltek.) Persze, mondhajták néhányan, most, hogy már viszonylag idősebb vagyok, most már tetszik. Ebben van némi igazság, de ne tessék elfelejteni, hogy azért akad még egy meglehetősen széles réteg Japánban, akikhez képest én vagyok a koohai, vagy tágabb értelemben az alárendelt viszonyban (ilyen például Sawaki professzor), és ez cseppet sem zavar. Sawaki prof. például iszonyú korrektül játssza az apa/báty szerepét: rettentő hosszú pórázra enged, mert tudja, hogy megbízhat bennem, cserébe én viszonylag hűségesen beszámolok neki, hogy miket műveltem (a marhaságaimról is), és azonnal lehord, ha valamiről úgy gondolja, hogy helytelen.
Vissza a klubélethez, borzasztó érdekes helyzetben vagyok a kendóklubban. Csak a kendó-fokozatokat nézve (ahogy azt városi klubokban teszik), én lennék a legutolsó, a legkoohai-abb koohai. Másrészt viszont az egyetemi klubokban kizárólag életkor alapján megy a beosztás, és – pláne most, amióta felvettek a posztgraduális kurzusra – én vagyok a legidősebb, tehát szigorúan véve még az edzést is nekem kéne tartanom, vagy pedig a túloldalt, a mesterek, negyedévesek és OB-k (old boys) oldalán felsorakoznom. Ebből aztán van zavarodás rendesen.
Mostanra a legtöbb kendós megbékélt ezzel a felállással, és az új elsősök is egész hamar hozzászoktak. Tavaly kicsit zűrösebb volt a helyzet, idén már határozottan senpai-ként kezelnek, azzal a kitétellel, hogy azért ők vívnak jobban. Ilyen különben akad más is: a most harmadéves Seike senpai (lány) itt kezdett el vívni, amelynek eredményeképp gyakorlatilag mindenki levágja (még én is); mégis, habozás nélkül tisztelettel beszélnek vele, még a másodévesek is. Ilyen értelemben komolyan veszik az alá-fölérendeltségi viszonyt.
Különben mindez a megszólításokon és a használt beszédstíluson remekül érződik. Magyarra kissé nehézkes visszaadni, de a közismert -san utótagot csak felfelé irányba használják. Ha tehát engem megszólít egy elsőéves, akkor “Elnézést, Saburo-san” (mostanában, amióta kint van a japán nevem a felszerelésen, néhányan már Shirokuma-san-oznak is, mint ahogy egyébként ildomos, tehát vezetéknéven; a Saburo-san khm… rámragadt), míg én úgy válaszolok vissza, hogy “Na mi van, Takahashi?”.
Már csak egy passzus van hátra ebből a részből: sebtében felsorolni a kendósokat, legalábbis akiket valamiért megjegyeztem (nem, nemcsak lányok). Érdekesség lesz, hogy szinte senkinek nem tudom a keresztnevét – akiét véletlenül igen, az vagy túl egyszerű volt, vagy el tudtam olvasni a hakamá-jára hímzett írásjegyeket, vagy valami hasonlók.
Yamada senpai. Fiú, idén harmadéves, a matsumotói csapat kapitánya. Kétdanos, de még annál is ügyesebb; borzasztó alacsony, délről származik, és érezhetően munkál benne valami bizonyítási kényszer, de ehhez képest nagyon szelíd. A tavalyi aikidós csapatkapitány folyamatosan üvöltözött, ehhez képest ő kér.
Aragaki senpai. Fiú, még délebbről való (azt hiszem, Okinawáról), szintén idén harmadéves és kétdanos, segédcsapatkapitány. Hatalmas fülei vannak, picit nagyobb darab, és valamiért borzasztó udvariasan beszél velem. Bosszúból én is vele.
Seike senpai. Lány, bölcsészkaros, pszichológus, tavaly néhány órára jártunk együtt vele. Titkárfélének tűnik, és egészen rosszul vív. Ja, és még mielőtt bárki megvádol elfogultsággal: a kendós lányok egyáltalán nem szépek, talán egyedül az aikidósoknál szebbek. Viszont némelyük (Seike kivétel) piszok erős.
Mukai senpai. Fiú, idén harmadéves. Nagydarab, majd akkora, mint én, piszok erős lehet… ne, ha nem fájna a dereka annyira. Vidám fickó, az egyik jellegzetessége a ruhája, amiben vív. Farmerből van összevarrva, és több rajta a lyuk, mint az anyag. Esküszöm, úgy lóg rajta.
Nakamura senpai. Fiú, idén harmadéves. Piszkosul fáj, amikor fejbeüt. (Normális esetben nem fájna, de kicsit túlságosan kinyújtja a karját, ezért nem a feje elején üti meg az embert, ahol legtöbbet véd a páncél, hanem a feje búbján, ahol egy vastag réteg ruhán kívül semmi sincs.
Matsuoka senpai. Lány, tavaly harmadéves, idén nem is láttam. (A negyedéveseknek sok dolguk van, szakdolgozat, álláskeresés, általában alig vesznek részt a klubéletben.) Matsuoka őrmester. Alacsony, magánakvaló, és pillanatok alatt elküldi a fiúkat is melegebb éghajlatra. Habozás nélkül kimondja a véleményét, piszok kemény, nem is annyira, ahogy vív, hanem amilyen jellem. Azt hiszem, egy időben az ilyen japán nőket értékelték nagyra (már nem a császári udvarban, hanem a faluközösségekben.)
Satoo senpai. Nővérképzős lány, tavaly – osztályt ismételve – másodéves. Idén – mivel a nővérképző hároméves – még egyszer sem láttuk, hasonló okokból, mint negyedéveseket. Kétdanos, gifui parasztlány, nem kevésbé kemény, mint Matsuoka (és sokkal jobban vív), de halkabb szavú.
Nagata senpai. Fiú, tavaly negyedéves, közgázos, táltosvizsgával került be, háromdanos, tényleg piszok jól vívott. Én érdemben nem is vívtam vele, csak egyszer együtt ittunk (az egyetemi ünnpen), és beszélgettünk.
Mishiro senpai. Fiú, ő is csak most lett harmadéves, de már tavaly, másodévesként háromdanos volt, és tagja annak a Shinshu egyetemi csapatnak, amelyik elkente a megyei rendőrök képit kendó-csapatversenyben. Az pedig nagy szó. (Japánban az egyetemi mesterek és a rendőrök kendóznak a legjobban.) Száltechnológia-szakos, tehát nem itt van nálunk, hanem Uedában.
Iwai senpai. Fiú, agrármérnök, idén harmadéves (tehát ő meg Ina városában lakik, és ismeri a bolgár virágkertészt, Emót, aki odakerült). Elképesztő frizurája van (majdnem mindenütt egycentis, kivéve egy hosszú tincset.)
Néhány a tavaly elsősök közül. Mostanra másodévesek, néhány kivétellel elmentek más városokba, más tanszékekre (az első év közös itt, Matsumotóban).
Niwa. Fiú, erős, jól vív, és nagyon jól énekel.
Satoo. Fiú, magas, vékony. Ő azért érdekes, mert nem a négy nagy szigetről, sőt, nem is Okinawáról származik. Egy Niigatához közeli pici szigetcsoportról való, oda is akar visszamenni, tanárnak. És ez neki így jó.
Seki Namie. Lány, és mivel a közgáztanszék táltosvizsgájával, pont kendóval került be, ügyes is, bár csak egydanos. Engem akármikor elver. Ő még tán a legcsinosabb (mármint relatíve, de ez nem sokat jelent), vékony, magas, és elképesztő a különbség, hogy az a lány, aki szinte meg sem szólal, ha páncélt ölt, milyen rettenetes hangon tud sivítozni.
Takeuchi. Egy pici, de nagyhangú, rém hamisan éneklő, az alkoholt nem bíró, de mindenáron bizonyítani akaró (és ezért állandóan hülyeségeket csináló) fiú. Ő az, aki túl sokat iszik, ő az, aki túl hamisan énekel a karaoke-bárban, ő az, aki (ezt most hallottam) betegre eszi magát a svédasztalnál.

Ginreisai
Tavaly már írtam a yokohamai egyetemi fesztiválról. Mint kiderült, ez szinte minden egyetemen így van, tavasszal és ősszel, de legalább egyszer, van egy párnapos ünnep, amelynek során a különböző klubok sátrakat állítanak, mindenféle ennivalót árulnak, és az így összegyűjtött pénzből a végén jól berúgnak.
Ginreisai
, szó szerint “havas hegy ünnep” (gin maga ezüstöt jelent, tehát “ezüstös hegyek”) a Shinshu Egyetem november eleji ünnepének a neve. November eleje az utolsó idő, amikor Matsumotóban még viszonylag jó idő van; innentől kezdve egészen hirtelen lesz nagyon hideg, mínuszok, és ez így is megy aztán március végéig. (Az itteni hegyi utakat április közepéig lezárják, mert úgysem járhatók…)
Hasonlóan Yokohamához, az egyetemi klubok különféle elárusítóbódékat emeltek. A kendó-klub gjózát sütött és főzött – mint kiderült, ez többé-kevésbé el van döntve, az aikidósok például yakitori-t, pálcán sült csirkedarabokat árultak. Gjóza-sátor több nem is volt, de húslevessel, yakitori-val, meg a télen elmaradhatatlan o-den-nel elég sokan próbálkoztak. (Az o-den mindeféle szójaszószos lében főtt finomság, túlnyomórészt olyanok, amiben valamilyen módon főtt halpaszta, chikuwa is van, de akad egyszerű főtt tojás is. Jellemzően téli étel, hasonlóan a nabé-hoz, ami meg a lábosról kapta a nevét – nabe egyszerűen nagy lábost, főzőedényt jelent –, amiben mindenféle zöldséget meg tésztafélét összehánynak, és megfőzik. Hogy ez milyen jó hidegben…)
Összesen négy napig tartott az ünneplés, ezalatt egészen jól megtanultam gjózát készíteni. Én nem töltöttem ott mind a három teljes napot a kendós sátornál – részint senki sem tette, az elsősöknek volt kiosztva, hogy áruljanak egy-egy napot (az aikidósoknál kettőt-kettőt), részint meg volt más látnivaló is, más klubok sátrai (mind meg akart tömni, természetesen jó pénzért), no és néhány kocsma, klub, diszkó, színpad, satöbbi.
Végül is a legjobb eredménye az lett az ünnepnek, hogy rengetegen megismertek. Én cserébe valamivel kevesebb arcra emlékszem, de több, mint száz emberrel beszélgettem el – és helyenként itattak le, meg etettek hagymát nyersen –, és innentől kezdve nehéz volt bemenni úgy az egyetemre, hogy valami ismerős arc ne jöjjön szembe. Még most is sokszor így van.
Esténként különféle programokat szerveztek a kendósok; egyik este nabe-főzés volt, a másik este elmentünk össznépileg egy nagy karaoke-boxba énekelni; az utolsó nap pedig felszedelődzködött a társaság, hogy most elissza a pénzt, amit keresett.
Én előrelátóan kicsit később érkeztem, és azt hittem, hogy nem is találom meg őket, de sajnos, valaki útbaigazított. A természettudományi kar egyik emeletén berendezett kocsma egyik hosszú asztalát töltötték meg. Én már csak a legvégére tudtam ülni, és minden rafináltságra szükség volt, hogy pillanatok alatt meg ne itassanak velem vagy egy liter szakét. A társaságra alig ismertem rá. Kipirosodott arcú, szemlátomást félig magatehetetlen elsősök – még Seki, az oly hallgatag Seki is hangosan vihorászott (ő különben még mindig nincs húszéves, tehát erősen törvényellenes, hogy iszik). Nem tartott negyedórát, hogy az asztal közepéig jutottam, ennyi idő alatt ugyanis vagy hat elsős esett össze, akit egyszerűen kicipeltek. Újabb félóra múlva már csak hatan ültünk az asztal végén, és úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy menjünk.
Merthogy még átmentünk egy másik, Choogenboo nevű vendéglőbe, Origuchi sensei törzshelyére, ahol ő várt is bennünket. És ott még egy csomót kellett enni, sőt, inni is kellett volna, de az a jó, hogy a sensei tudja, hogy én nem iszom sokat, tehát ott ő vigyázott, hogy nehogy hülyeségre erőszakoljanak rá.


Hipochondriáról és annak orvoslásáról

November tájt harmadszorra sikerült véreset vizelnem. Kicsit aggódtam, mert semmilyen más panaszom nem volt, viszont eddig ilyen sem. Nem tudtam mire vélni, az eszement biciklizéseknek a hegyekben, vagy a kicsit hajtós kendóedzéseknek, ahol egyfolytában a dobbantós lépést (fumikomiashi) kellett gyakorolnom. Így hát elmentem megnézni, milyen is a Shinshu Egyetem csatolt kórháza.

Ma délelőtt tehát az egyetemi kórházban telt. (A Shinshu Egyetemnek van orvosi kara és ahhoz tartozik egy komplett kórház.) A kórház nagyon profi, csak rém zsúfolt, és ezért rengeteget kellett várni. Fél kilencre mentem oda, de csak egy előtt szabadultam el. Háromnegyed kilenc körül pisiltem nekik, kilenc körül kezdték el nézegetni, és úgy tizenöt perc múlva, negyed tíz körül már vizsgálgatott az urológus. Megvallottam neki a kínjaimat, illetve, hogy az égvilágon semmi bajom nincs, csak színeset. Erre megnyomogatott minden oldalról (erre számítottam), belemászott könyékig a fenekembe (erre nem, és nem is volt annyira kéjes érzés), de nem voltam hajlandó fájni. Utána elzavart röntgenre, ami aztán tényleg zsúfolt volt, több, mint egy óra hosszat vártam, viszont öt perc alatt előhívták. (Otthon húsz perc szokott lenni. Itt biztos Polaroid :) :) :) )
Még előtte a lelkemre kötötték, hogy igyak sokat, mert hogy az ultrahangvizsgálatnál semmi nem látszik, ha nem gyűlt össze elég vizelet. Én szót fogadtam, és ittam vagy egy liter vizet; a röntgen elhúzódott, meg utána még majd egy órát várattak, hát már csomót kellett rá kötözgetni.
Az ultrahang egyáltalán nem fáj, csak egyáltalán nem értem, hogy mi látszik a képernyőn. A legjobb az volt, amikor utána elmehettem pisilni; amikor még fél perc múlva mindig jött, akkor kezdtem gyanakodni, hogy talán túlságosan is szót fogadtam a doktor bácsinak.
Aztán már csak húsz percet várattak, mire a doktor bácsi közölte, hogy semmit nem bírt rámbizonyítani; a vizeletet ugyan még elküldi rákszűrésre, de minden lelet negatív, nincsenek kövek bennem, veseszerűek a veséim, nem pisilek fehérjéket, acetont és egyéb gyanús ásványi anyagokat. Szerinte momentán semmi bajom, különben is, hegyekben járnak hozzá a vért pisáló kendósok, ez foglalkozási ártalomnak látszik, úgy kell nekünk, annyit dobbantani a lábunkkal. Én egészen megnyugodtam, és azt az egyet kérdeztem még meg, hogy akkor eddig mi a rossebért nem pisiltem szivárványosat?
A részletes laboreredményt nem adták ide, ezt a keveset is úgy kellett kiverni belőle, orvosis ismerősömre hivatkozva, hogy el akarom mondani neki. Hihetetlennek tűnhet, de itt a mai napig, arra a kérdésre, hogy “Ugyan mit írt mán fel, doktorú’?”, teljesen szabvány válasz, hogy “Két kék tablettát, meg egy rózsaszínt”.
Az egész úgy háromezer yenbe került, amiből még azért talán úgy ezerötszázat visszafizet a másik fajta biztosításom. Biztosítás nélkül úgy tízezer yen lett volna…
Táplálkozásilag már sokkal jobban rendben vagyok, mint voltam; a költözés utáni első hónapban sokat, és főleg túl sok kenyeret, és szinte semmi zöldséget nem ettem. Most, hogy van hűtőszekrény, rezsó, grillsütő, miegymás, újra sokkal többet főzök magamra, és ez automatikusan japánosabb, zöldségdúsabb, kenyér- és húsmentesebb étrendet jelent. A citrusféléktől nagyon könnyen meg tudom tartóztatni magam, nemkülönben a sóskától (ezekben sok az oxálsav, amitől könnyen veseköve lesz az embernek); bár a jelek szerint nincs se kövem, se rá utaló jelek. Valószínűleg tényleg marsch-syndroma (túlzott fizikai igénybevétel után az összetört vörösvérsejtek kiürülnek), mindhárom alkalommal (különösen, amikor felbicikliztem fél óra alatt az egykilométeres hegyre) elég durva mozgást végeztem. Két dolgon gondolkoztam még el: ilyen gyalázatos hidegben még sosem mozogtam (ennyit) – a múltkor az egyik reggeli edzésen egészen biztos, hogy mínuszok voltak, rajtam meg pontosan egy réteg ruha; illetve, hogy kendónál a hakamát, elég csúnyán meghúzza az ember a derekán, és lehet, hogy annak nem nagyon örült a vesém.
Ja, és megemlítettem valamelyik kendósnak, hogy mivel is hipochonderkedtem, mire hangosan felröhögött: “Háromszor? A múltkori edzőtáborban mindenki mindennap véreset pisált!”

Angoltanítás Japánban
Részint pénzkereseti okokból, de nem sokkal kevesebb kíváncsiságból és az angol nyelv gyakorlásának hő vágyából november végén elmentem angolt tanítani egy helyi angoltársalgás-iskolába. Elsőnek egy levélrészlet még az elejéről, amikor javarészt gyanútlan voltam.

“Elmentem tehát angolt tanítani, én úgy képzeltem, hogy heti hat-nyolc órára, ehelyett rádumáltak, hogy inkább napi három órát üljek a recepción, én legyek a csali (milyen ronda külföldiek lehetnek itt, ha én szépnek számítok… na jó, kimosakodva), feleannyi pénzért. A dolog nem sült el olyan rosszul, mint sülhetett volna, de agyonvágta a kendóedzések háromnegyedét, jó, ha heti kettőre el tudok menni, de inkább csak egyre. Igaz, szinte senki nem jön az iskolába, tehát tudom a saját dolgaimat csinálni (már amennyire tudom), de ez így nem nagy öröm. Tanítok is – ez benne volt a dealben –, sőt, egy másik városba is át kell utaznom, és most már egyre több órám van.
Mindenesetre ez rövidesen változni fog, az egyik tanár kilép, és már így is eléggé túlterhelt az iskola, tehát rengeteg órát fogok kapni hirtelen, és már megbeszéltem, hogy akkortól kezdve másképp díjaznak (és talán egy kicsit másképp is tudom ütemezni az óráimat). Tanítani szeretek, rengeteget segít, hogy tudok japánul, viszont nem tudom azokat a szavakat, amikkel ők illetik az angol nyelvtani fogalmakat.
Az iskola tulajdonosa különben egy nagyon buta nő. Képtelen bármire koncentrálni, mindent adj’ uram isten, de azonnal akar, és japán lévén meglehetősen rosszindulatú. Jó, biztos van némi alapja, de akkor is. Nekem szerencsém volt, mert beloptam magam a szívébe – azzal kezdtem a jelentkezési lapon, hogy nekem nem a pénz a legfontosabb, mert már kapok egy ösztöndíjat. Nem is ajánlott sokat, bár recepciós munkáért óránként ezer yen nagyon is jó pénz (viszont a heti öt-hat óráért már kevés, ezer yenért itt nagyon kevesen tanítanak, még a házhoz járó egyetemisták is kettő körül kapnak). A jövő havi ajánlat kétezer yen óránként, és ő még nem tudja, hogy milyen sok órám lesz… Igaz, tanítani elég fárasztó, és bár nagyon szeretem a gyerekeket, elég nehéz velük. Felnőttekkel, sőt, már tizenötévesektől kezdve is sokkal könnyebb.
Szóval én (számára) meglepően keményen tárgyaltam a tulajnénivel – a többi külföldi, a többi tanár (van japán is) is meglepődött –, és nekem sokmindent szabad, amiért mással üvölt. Nem, nem vagyok rossz fiú, csak jobb így, hogy van miből hátrálni – épp elég így is mindennap borotválkozni meg kiöltözni.”

Mindez hamarosan megváltozott.

“Az angol iskola kicsit átalakult – hirtelen kilépett a második, egyben utolsó anyanyelvű tanár is, és szerdától kezdve az utolsó, egy japán lány is, egyedül maradtam. Ez persze így nem mehet, jön egy új amerikai lány, de most nincs bennszülött japán – pedig néhány tanuló az angol vizsgára készül, tehát nyelvtant kell nekik tanítani, japánul –, úgyhogy én, aki eddig bennszülöttet játszottam, most hirtelen japánná fogok előlépni. Kicsit kellemetlen a dolog, mert a legutolsó két hétben én játszottam a bennszülöttet, és a tanulók – akik már így is eléggé utálták, hogy hirtelen megváltozott a tanerő (Richard helyett Michael), most, hogy Mike is elment, három hét alatt három tanárt kaptak, és teljes joggal nem tetszik nekik.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az iskola vezetője, egy rém korlátolt nő, meglehetősen “kifinomult jellem” (egy-egy nagydoktorit megérdemelne kisszerűségből, fukarságból és jellemtelenségből), úgy döntve, hogy Matsumotóban kicsit csehül állnak a dolgok (ebben azért van némi igaza), most idejött, és mindennap itt eszi a fene. Az életérzés valami rettentően emlékeztet arra, amikor első hadgyakorlatunkat töltöttük a Bakonyban – még nem voltunk elég magabiztosak ahhoz, hogy hanyag hányavetiséggel intézzünk minden feladatot, és az őrmesterünk egész nap talált foglalatosságot nekünk, és természetesen közben a telefonközpont-kocsiban is helyt kellett állni. Na, valami hasonló. Tény, hogy én nem szívesen foglalkozom pénzügyekkel, én tanítani mentem oda, nem mindenesnek, de egyébként állandóan kitalál valamit az a nő, magyarán szó sincs arról, hogy én intézni tudnám a dolgaimat abban az időben, amíg nem tanulok – hol kávéért küld el, hol celluxot venni, a másik japán lányt a fényképeit előhívatni zavarta el –, jó, jó, igyexem igazán türelmes és megértő lenni, de nem csicskásnak mentem oda, pontosabban egy ideje nem fizetik azt az időt, amit nem tanítok.
Hát igen. Pénzügyileg az elmúlt három hét borzalmasan jött ki – az interregnum alatt egy csomó diák nem jött el, rengetegszer előfordult, hogy hét-kilenc órát ott voltam az iskolában, és összesen jó, ha két-három órát tartottam, az pedig 1500 yenjével minden, csak nem jó pénz. A héten már egy kicsit jobb volt, volt egy nap, amikor öt órám is volt, de még mindig nem ez az átlag. Jövő héttől még egy kicsit durvább lesz, de tuti, hogy amit csak lehet, az új amerikai lány nyakába próbál majd varrni a némber (lévén ő teljes munkaidős). Ami nagyon bánt, az, hogy mostanában oda kell menni 12-re, 1-re, jó, ha egy-két óra van, aztán általában ötig-hatig senki, majd kilencig – ha jönnek –, megint órák. A baj az, hogy azért az iskola annyira nincs közel, és ha kétszer kell fordulnom egy nap, az már egy óra biciklizés lenne, és az nem nagyon hiányzik.
Na, nem panaszkodom tovább; nem mintha én nem lettem volna soha smucig és kisszerű, de nagyon utálom azt, amikor megállapodsz valakivel valamiben (megígértem neki, hogy legépelek és szépen betördelek egy könyvet, ez meg is volt, csak közben kiderült, hogy minden oldalon nyolc-tíz-húsz nyelvtani hiba van, el nem tudom képzelni, hogy ki csinálta azt az igénytelen könyvet, nekem kellett kijavítani az egészet), majd amikor kész vagy, és leadod a melót (és egyáltalán nem érzed azt, hogy túlfizettek), akkor neked esnek, hogy “nee, nee, Saburo-san, még ezt is, meg még azt is, meg….” A kokas csípje meg. Közel állok ahhoz, hogy elküldjem a csudába – ami igaz, az igaz, egyszer már kiabáltam vele, az istennek nem akart megérteni valamit –, de most már február végéig azért is kibírom, utána meg nem hiszem, hogy még egyszer vissza akarnék menni.
Maga a tanítás különben jópofa, tetszik, egyre jobban megy, most, hogy már számos haladó órát is tartottam (hisz én lettem az anyanyelvű angol tanár), kezd visszajönni egy csomó minden, amit azt hittem, hogy elfelejtettem, leginkább az angol beszédkészség. Nem arról van szó, hogy jobban tudnék már japánul beszélni, mint angolul, csak marha sokat beszéltem japánul, és egy csomó minden japánul jön az ember szájára, pláne, ha szemmel láthatóan vágott szeművel beszélget. Néha iszonyú nehéz angolul referálni valami tipikusan japán fogalomra (a minap például a nakódo-t – afféle házasságközvetítő, de nem feltétlenül hivatásos, afféle “közbenjáró” – kellett mindahányszor angolul mondanom), és bizonyos tipikus japán reagálásokra, pláne, ha a diákok egymás között beszólnak valamit japánul.
Kicsit bajban vagyok az apró gyerekekkel – nagyon szeretem őket, de míg a picit nagyobbakat egészen vidáman és könnyen lehet tanítgatni, egy négyéves kisfiú, ha nem akar figyelni, nem is fog, még ha a fejemre állok is (tényleg). Szóval örülök, hogy jön az amerikai lány, mert a gyerekek szülei mindig anyanyelvű tanárt akarnak, és így az ő nyakába varródik az összes.”

Így is történt. Volt egy ronda veszekedés a főnéni és köztem – egyébként pusztán idő kérdése, hogy ki mennyi idő alatt veszik össze vele –, ami jó ürügy volt arra, hogy elvegye az óráimat, amit egyébként különben is megtett volna. Így aztán szépen lassan három hét alatt gyakorlatilag elveszítettem az összes órámat, és ez így volt jól.

Zene
Megint csak, akik ismernek, tudják, hogy igen furcsa viszonyban állok a zenével. Hasonlóan annyi minden máshoz (kosár, pingpong, stb.), ahhoz messze túl sok zenét tanultam, hogy akármilyen szeméttel boldoggá lehessen tenni, viszont ahhoz meg nagyon is keveset, hogy akármilyen profi környezetben (énekkar, zenekar, stb.) megálljam a helyem. Mindennek aztán az az eredménye, hogy bár sokféle zenét szeretek, nagyon keveset olyan igazán; és hogy CD-k hallgatása helyett inkább magamnak csinálok mindenféle, sok esetben igénytelen zenét. Itt, Japánban, kezdett tényleg kínzóvá válni, hogy sem gitárom nincs (20 ezer yen körül kezdődnek, de ez a kisebb baj, a lakásban nemigen van helye), se a számítógéppel nem tudok zenélni (eladtam a MIDI-billentyűzetemet), összesen egy furulyám volt. Ezt aztán végül is decemberben nem bírtam tovább, és vettem egy olcsó, ám meglepően jó Yamaha-keyboardot.

Vettem egy Yamaha-keyboardot (PSR-320) nagyon olcsón, néha játszom is rajta, eddig meglehetősen véges sikerrel (zongorázni ugyanis nem igazán tudok, csak klarinétozni, meg furulyázni, meg úgy-ahogy gitározni. a szerk.), az elején riasztóan béna voltam, most már azért egy-egy dallamot általában végig tudok játszani. Továbbra is úgy érzem, hogy rettentő sokat kell(ene) tanulnom zenéről, viszont a Cakewalk-ot (a sequencer, dalszerkesztő program) egy nagyságrenddel könnyebb használni a szintivel, mint a Gravis UltraSounddal (a számítógépbe épített hangkártyával). Viszont eléggé eltérőek a hanxínek, tehát nem megy az egészen úgy, ahogy elképzeltem, hogy a Yamahával megcsinálok valamit, és utána egyszerűen a Gravissal veszem fel magnóra.
Végül is a dolog nagyjából abban maradt, hogy mindefélét játszottam a Yamahával magával, ennek egy részét számítógéppel rögzítve, majd magnóra játszva. Egyik sem halhatatlan remekmű, sőt, eléggé összecsapott darabok, de azért remek ajándék lett a szüleimnek. A Yamaha meg aztán hazament velem Magyarországra, ahol elajándékozódott. Most, hogy visszajöttem, éppen egy nagyobb testvérével (PSR-520) szemezek. Ez is egyfajta szenvedélybetegség, most egyelőre próbálom megállni, hogy még ne vegyem meg….

Hegyi túrák biciklivel
Egy másik igen kínzó érzés, hogy itt vagyok a hegyek között, fel kéne menni rájuk, de nincs jármű. Biciklim csak az van, amit a szemétből összeraktam, jó, hogy nem dől össze magától, autóm nincs, gyalog túl messze, és annyi mindent kéne látni. Az angoltanítás sok időmet elvette, de az érzés vissza-visszatért. Egyszer aztán nem is bírtam tovább, és a váltós kempingbringával, még novemberben, felrohantam egy, a környéken lévő tóig, a Misuzukóig. Ez alig hat kilométer távolság, de vagy háromszáz méter felfelé. A következő tábla azt jelezte, hogy Utsukushigahara további 17 kilométer. A sikeren felbuzdulva, ám alighanem kissé eszemet vesztve, a téli szünetben, december 29-én, egy viszonylag szép napon, úgy gondoltam, próbáljunk meg elmenni addig.

Kicsiben játszottam megint öngyilkolósat. Tegnap nagyon szép idő volt, és kirándulhatnékom támadt, bár már délre járt; elmentem hát újra, fel a hegyekbe, mint a múltkor, csak most a másik biciklivel, egy váltós kempinggel, meg hogy hátha sikerül továbbmenni, meg csinálni néhány szép felvételt.
Az első négykilométeres szakaszra kicsit rosszul emlékeztem; a váltós bringával sem bírtam minden emelkedőn felmenni, szerintem volt egy-két 18-20 százalékos emelkedő is. Meg kicsit latyakos is volt az út helyenként, de azért egész istenes idő alatt felértem Misuzukóig (ez olyan 4-5 kilométer Asamától, ami hozzánk úgy másfél-kettő), fél kettőre; hát gondoltam, próbáljuk meg tovább, az Utsukushigahara-fennsík további 17 kilométer, hátha sikerül.
Az út, amin elindultam, le volt zárva, december elejétől április közepéig. Igaz, már novemberben mondták, hogy havas az út, de most tényleg az volt. Úgy két kilométert még helyenként biciklizni is tudtam, ahol nem volt nagyon meredek, de aztán, ahogy egyre mélyebb lett a hó, már a vízszintes szakaszokon is csak tolni lehetett a bringát, és én barom, amilyen szépen felöltöztem, csak félcipőt húztam… szóval két óra alatt hat kilométert sikerült megtenni, és már az egész cipőm átázott, a lábam kezdett lefagyni, meg csupa lucsok lenni, az útnak meg sehol sem volt vége.
Igazi öngyilkolásról persze, szó sem volt, jól voltam, csak fáradt; viszont még haza kellett menni. Igen, hóban zúgtam le a hegyről, a fékek nem igazán fogtak, és nem is lett volna nagyon rossz buli, és mertem is volna száguldozni, ha nincs nálam a fényképezőgép meg a videokamera. Így is söpörtem azért rendesen lefelé, de kézzel-lábbal-mindenhogy kormányozni kellett a csúszkálás közben, és nyakig havas lettem, a lábam meg tényleg kezdett megfagyni. Misuzukóig vissza végül is csak kétszer estem el, egyszer egy hosszút, másodszor épp csak megcsúsztam, de hát hóban meg sem üti az ember magát, meg annyira azért nem mentem őrült módjára. (Tán harminc volt a legtöbb.)
A csúnya meglepetések Misuzukótól lefelé következtek. A másik, szebb, kiépítettebb, kerülőúton mentem le, amiről azt hittem, száraz, vagy legalábbis pucolt. Hó nem is volt rajta, csak alkonyatra újra nulla fok alá hűlt a levegő, és a víz megfagyott. Estem pillanatok alatt egy akkorát… aztán meg még kettőt, összesen tehát ötöt, de ezúttal betonra. Nagy baj persze, nem történt, nem felbucskáztam, hanem csak megcsúsztam, meg jól fel is voltam öltözve, egyedül a térdem lett picit sebes, meg itt-ott kicsi kék foltok, de különben szinte semmi bajom nem volt, csak meghúztam a hátam meg a térdem fájt. Eshettem volna sokkal rondábbakat is, és különben is, én egész jól tudok biciklizni, egy pár kanyarból így is kihoztam a masinát úgy, hogy magam sem gondoltam volna.
Szóval a baj inkább az volt, hogy a lábam kezdett vészesen megfagyni; aztán hazaérve, forró fürdőt véve, azt hittem, tényleg történt valami, mert kishíján ordítoztam, úgy fájt, amikor belemásztam az egyébként nem is olyan meleg vízbe. De félórával később már minden rendben volt.

O-sechi ryoori, avagy újévi élelmek
Japánban nem a karácsony a nagy téli ünnep – az csak afféle zsibongós, mint nálunk a szilveszter –, hanem az újév, amikor a család egybegyűl. A nyárvégi o-Bonon kívül az újév – shoogatsu – a másik ünnep, amire szinte kivétel nélkül minden japán hazamegy (és a másik alkalom, amikor rettenetesen eldugulnak a sztrádák). Shoogatsura meghívódni egy japán családhoz nagy megtiszteltetés, lényegében egy karácsonyi (szentestei) meghíváshoz fogható. No, és shoogatsu idején, hogy mindenki kényelmesen pihenhessen, jó előre megfőznek mindenféle drága ételeket (persze, hogy készen is lehet kapni, de tényleg drága), hogy aztán csak elő kelljen venni, és a háziasszony is pihenhessen (amiről szó nincs, de legalább főznie nem kell). Mármost én két meghívást is kaptam: egyet szilveszter estéjére, Takedáékhoz (Kayoko egy másik diákom), egy másikat pedig elsején délutánra, Sawakiékhoz, ez utóbbit Vandával együtt.
Szilveszter estéjére meghívtak egy japán családhoz, és mindenféle nagyon érdekes ételeket kellett ettem. Az újévi étel japánul o-sechi-ryoori névre hallgat; hagyományosan borzasztó korán elkezdik főzni, vagy egy héttel újév előtt, hogy aztán utána vagy két napig semmit ne kelljen; nagyon drága dolgok, macerásak, és nem is minden annyira finom – néhány dolog, mint például a sózott halikra (nem kaviár, kazu no ko) a japánok szerint sem annyira ízletes, de babonából, hogy egészségesek legyenek, eszik vadul. Mára az o-sechi-ryoori-ból – már ahol egyáltalán csinálnak – leginkább az maradt, hogy sokkal többe kerül a szupermarkecben, egyébként nagy részét szinte készen meg lehet venni.
Én mostanra már elég jól viselem a japán kosztot, bár magamtól még mindig (a japánokhoz képest relatíve) kevés döglött halat eszem (ennék, csak egyedül macerás elkészíteni, bár mostanság már szemrebbenés nélkül belezek makrélát, szardíniát, stb.); igaz, például az ecetes nyers polip meg azért még nem tartozik a mindennapos csemegéim közé.
Néhány a furcsábbja közül (annyira nem is rettenetesek, én már szinte mindet ismertem és megszoktam):
sashimi – nyers hal, szójaszósszal és wasabival (japán torma);
kazu no ko – halikra nyersen, kicsit sóval pácolva;
zóni – rizslepényes (mochi-s) leves, ahány vidék, sőt, szinte ahány ház, annyiféle.
édes bab;
szárított pici halak egészben,édes mázzal leöntve;
nyers tintahaldarabok;
ecetben tartósított nyers polip;
lótuszgyökér (renkon) megfőzve;
gobó főzve (a gobó a szótár szerint bojtorján vagy lapu, mindenesetre egy nagy, buta, hosszú gyökér, az íze, mint a főtt fa), meg hasonlók.

Másnap Sawakiéknál lényegében ugyanez volt a menü, csak én már tudtam, hogy mik lesznek, Vanda meg most evett először. Igen jól szórakoztam…

Leave a Reply