Bár még mindig rengeteg minden ködös jelen státuszommal és az egész mesterkurzussal kapcsolatban – többek között azért, mert juszt sem olvastam el a részletes tájékoztatót és vizsgaszabályzatot, tudniillik felületes szemlélődés alapján tele volt ronda kanjikkal, és nagyon sok szóval –, de egyre újabb és érdekesebb dolgok derülnek ki. Az első, hogy amióta az eszüket tudják, most van a bölcsészkaron a legtöbb posztgraduálisan képzett. Korábban évi három-három diák volt, ami tavaly felduzzadt valahova hat-hat ember köré (mármint a két területen, ahova felvesznek, ismeretelmélet és nyelvészet), most tíz, illetve tizenegy van. Az összes tanár azon problémázik, hogy most akkor mindenfélét csinálni kell, és hogy ez mégiscsak tűrhetetlen. A másik, hogy az óráink többségével kapcsolatban legnagyobb részüknek fogalmuk sincs, hogy mi a fenét is tanítson. Mint kiderült egy elejtett megjegyzésből, Sawaki prof. azért választotta az okinawai nyelvjárásokat, merthogy az egyikőnk állítólag erre szakosodott, és legalább valakinek legyen haszna, ha már muszáj tanítani valamit; aztán lepődött is meg, amikor kiderült, hogy az illetőnek majdhogynem köze nincs a témához.
Niwa tanár úr mindenesetre hosszas töprengés után arra jutott, hogy mindenki válasszon egy témát, amit akar, bár javasolt egy könyvet, és adjon elő belőle. Meg a végén adjunk be egy dolgozatot, akármiről. Ez egyébként úgy tűnik, így lesz a legtöbb órával. Hát…
Vanda kétségbeesetten mondta, hogy kipukkadt a biciklijének a kereke, biztos valamire ráment, és hogy most mi lesz. Elárultam neki, hogy valószínűleg semmire nem ment rá, csak éppen a szegény ótvaros biciklin lévő hátsó külső egy darabon szó szerint megszűnt lenni, és hogy annak idején, amikor én is emiatt kipukkasztottam egy belsőt, és kicseréltem, alaposan leragtapaszoztam, és hogy eddig körülbelül ötvenszer mondtam neki, hogy ha kopik lefelé a ragtapasz, szóljon, és kicseréljük, mert különben vehet új belsőt.
Hát most vett külsőt is meg belsőt is. Nem vagyok egészen tisztában az otthoni árakkal, legutoljára olyan száz forint körül jártak a belsők; itt hatszáz yen, azaz úgy hét-nyolcszáz forint. A külső pedig 1400. Nem jó itt alkatrészenként összevásárolni a biciklit. Nagyobb árleszállításokkor tízezerért lehet kapni komplett 26-os parasztbiciklit, de nem akármilyen vackot, csomagtartóval, kosárral, kitámasztóval, két fékkel. Ezek után ki akar itt szervizelni? (Így is történik.)
Délután még egy óránk volt, valami speciálisnak ígérkezett, kiemelt helyet kapott a tanrendünkben. Ehhez képest az Ikeda nevű, kedves, vastag szemüveges, pederaszta külsejű tanárember szintén nem igazán tudta, hogy mit csináljunk, de végül is ő is az előadásokban (és megírandó beadványban) maradt, a következő szavak kíséretével: igazából mindegy, miről írunk és adunk elő, de hát ő úgy-ahogy az alábbi dolgokhoz ért (kiosztott egy témajavaslatot), ha azt akarjuk, hogy segíteni tudjon, próbáljunk ezekből választani.
A kiosztott témajavaslat különben is igen érdekes volt; a fickó erősen számítógépes, tehát meglepő módon számítógépes témák szerepeltek, úgymint: a japán karakterek feldolgozása számítógéppel (ez ma már sokkal inkább szabványügyi vitakérdés, mintsem technikai); illetve a World Wide Web, mint olyan. Ezzel kapcsolatban el is kezdett magyarázni a többieknek, és néha, talán hogy ellenőrizze, hogy mennyit is tudok, oda-odavetett egy kérdést nekem. Az első az volt, hogy honnan származik a WWW. Mondom, Svájcból. A CERN-ből, mondja a tanár. Én csak a vállam vonogattam; a CERN Svájcban van, vagy nem? Még elhangzott két-három ilyen kérdés, amiből kiderült, hogy engem untat a téma, a többieknek meg fogalmuk sincs az egészről. De azért összességében véve lelkesek voltunk. Számomra az volt a döbbenetes, hogy World Wide Web címen HTML-dokumentumok szerkesztését akarja oktatni. A témában járatlanok számára: ugyanúgy, ahogy a sebességváltó kezeléséhez sincs szükség az összes fogaskerék ismeretére, hasonló módon kiváló minőségben lehet az Interneten publikálni anélkül, hogy fogalma lenne az embernek arról, hogy pontosan hogy is néz ki legbelül az ő dokumentuma. Vannak erre a célra nagyon jópofa, bárki által kezelni bírt ingyenszoftverek.
Hogy valami nem stimmel, az óra legvégén derült ki, amikor Ikeda tanár úr körbekérdezett, hogy kinek milyen számítógépe, illetve szövegszerkesztője van. Mindenki azt válaszolta, hogy valamiféle szövegszerkesztője (gyakorlatilag egy mágneslemezes villanyírógép), én meg mondtam, hogy DOS/V (így hívják itt az IBM-kompatíbilis gépeket). Kérdi, milyen gyártó. Nem igazán tudnám megmondani, mert én válogattam és raktam össze az egészet.
Summázva, nehogy az előző bekezdések nagyon beképzeltnek tűnjenek: ez itt bölcsészkar, tehát én a lassan beporosodó és rém általános számítógépes műveltségemmel is ász vagyok legalább ezen a téren; elég kár, hogy nem tudok japánul, és ettől az egész nem ér semmit. A többiek meg lehet, hogy kutyaütők a World Wide Webhez, viszont tizenöt szemináriumi dolgozatot megírnak azalatt, amíg én egyet; lehet találgatni, kinek lesz könnyebb az elkövetkező két év?
Vanda megvette a legújabb Sting-lemezt, és lemásoltam neki. Eközben kénytelen voltam meghallgatni, és megállapítani, hogy immáron nem az előző, a Soul Cages című a legrosszabb Sting-album, hanem ez a legutolsó, a Mercury Falling. Ehhez képest a Soul Cages határozottan sokszínű és érdekes. Komolyan…
Este nem mentem el a többi mesterkurzusossal a hivatalos ismerkedési partira (kocsmában, négyezer yen), részint, mert egyébként sem hiányzott, részint meg mert állítólag két órára nagyon visszavárnak az Apple-ben (az angol iskolában). Hát elmentem, és meg kellett állapítsam, hogy azok, akik úgy visszavártak, bizonyára hiányoznak; ugyanis csupa új arc volt. Azért leadtam a két órát, sziporkáztam is rendesen (na ja, már-már hiányzott), könnyű, ha az ember nem napi hét órát tart, hanem heti kettőt. Az első óra rém népes volt, alig bírtunk leülni; a másodikra két vigyorgó nővérke jött át a szomszéd városkából. Persze, lehet, hogy csak azért volt nehéz kapásból kommunikálni, mert az öltönyöm ellenére négynapos volt a szakállam, és ez enyhén riasztóvá tette a külsőmet.
Órák után elmentünk vacsorázni a város legolcsóbb rámen-boltjába. Általában 450-500 yen körül indul egy tál rámen, itt 330, igaz, elég kicsi. Plusz száz yenért van nagy tányér (én általában is ilyeneket szoktam kérni), de itt plusz kétszázért volt dupla (adag tészta), na, én ilyet kértem, mert dél óta nem láttam ennivalót (este tízre járt). De jól is laktam.
Még egy ausztrál lány jött velünk, aki állítólag helyettesíteni fogja Lorit pár napra, és akinek a papája 56-os magyar. Elbeszélgettünk, de angolul, mert magyarul köszönni sem tud. Számítógépprogramozónak vallotta magát, de itt Matsumotóban fuvolázik (mondtam én, hogy híres egy hely ez), a Suzuki-módszer szerint. Ja, és kiderült, hogy van egy magyar unokatestvére, aki hasonló korú, mint én, és aki beszél japánul, de ő még sosem látta. Mondom, lehet, hogy én igen, otthon nem beszélünk olyan sokan japánul. Á, honnan ismerném én az Áront, kérdezi. Hát a Külkereskedelmi Főiskoláról, válaszoltam. Másodpercekig nyelni nem tudott. Kicsi a világ.